31 + 1.

| 13 notes
TAGGED AS: chapter

- Már lerajzoltam a karaktereket, megterveztem az első pályák térképét, és fel is vázoltam őket. Valami azt súgja, ez az, ez lesz az igazi! – magyarázta lelkesen Chaz, miközben olyan lendülettel tömött a szájába egy szelet pizzát, mintha soha többet nem ehetne. – Pár hét múlva már lesz annyi anyagom, hogy elkezdhessek házalni az ötlettel. A játék nevét is kitaláltam már. Egyszerűen csak annyi lesz: The Vogels.

- Elég béna cím – húztam el a szám.

- Nem vagyok benne biztos, hogy jó ötlet a húgoddal közös kalandjaitokat számítógépes játék formájába önteni. Elvégre, minden ami történt titkosnak minősül – magyarázta anyu, és lehúzott egy nagy korty pezsgőt a poharából.

- A neveket megváltoztattam. Annyi Vogel rohangál a világban, senkinek még csak halvány fogalma sem lesz arról, hogy rólunk lehet szó. Vagy, hogy akár igaz lehet az egész. Aidennek megmutattam, és csupán annyit válaszolt, túlságosan unatkozhatunk Kattel, ha kémesdit játsszunk hétvégenként a szobánkban.

- Tényleg ezt mondta, én is ott voltam – bólogattam.

- Kérlek, anyu és apu, ígérem nem lesz semmi gond! – nyüszített Chaz.

- Még ha meg is engednénk ezt – szólt közbe apu a grill mellől, ahol a steakeket sütötte, egy Ha mérget érzel a kajában, az csupán a véletlen műve lehet! Feliratos kötényben. Eredetileg anyué volt, és pár ügynök barátnője ajándékozta neki a lánybúcsúján. Akkoriban anyu szinte állandóan méreggel szabadult meg a rosszfiúktól. Legalábbis ez derült ki azokból a történetekből, amit afféle esti mese gyanánt mondott nekem. – Nem tudnál elmenni és találkozni a szoftvergyártó cégekkel, hiszen életed végéig tartó szobafogságra vagy ítélve.

Chaz torkán megakadt a pizzája és őrült fulldoklásba kezdett.

- Miért, mit csináltam? – kérdezte aztán, miután anyu speciális hátbaveregetése és pár korty víz után rendbe jött.

- Emlékszel, mit mondtam a videófelvételen, amit a Veremben találtatok? Amennyiben csak elugrottam valamerre, kapcsolj ki mindent, és tégy úgy mintha mi sem történt volna, különben neked annyi, öcskös.

- Azt hittük meghaltál! – kiáltotta felháborodva Chaz.

- Az nem mentség – csóválta meg fejét apu, majd vígan dúdolgatva ismét fordított egyet a húson.

- Apád csak viccel, természetesen – paskolta meg bátyám kezét anyu. – De abban igaza van, hogy nem lesz túl sok időd házalni a videójátékoddal. Simon, biztos emlékeztek rá…

Hogy felejthettük volna el? Minimum két majdnem halálos kimenetelű balesetnek kellene történnie ehhez.

- Szóval, Simon belevett titeket is jelentésébe. Valószínűleg azt szerette volna, ha a vezetőség ezek után írásban kér meg titeket arra, maradjatok távol a kémkedéstől. A terve, hogy is mondjam, visszafelé sült el, ugyanis szinte rögtön felhívtak minket, hogy kérdezzük meg Chazt, nincs-e kedve részt venni egy speciális kiképzésen.

- Hogy mi? – kérdezte Chaz, sűrűn pislogva. Még a kezében tartott pizzáról is megfeledkezett.

- Igen, velem mi lesz? – ideges voltam. Nyilván. Az egész azén ötletem volt. Nélkülem Chaz bele sem fogott volna az egészbe. Sőt, meg sem találja apu CIA-s papírjait. Még egy menő autót sem vett volna magának! Lehet, hogy több az agya mint nekem, és logikusabban gondolkodik, de fogalma sincs, mi fán terem a kémkedés!

- Katarina, cicám, azt hiszem kicsit még fiatal vagy az ilyesmihez – mosolygott rám anyu, mintha óvodás lennék.

- Ami azt illeti, ez így nem igaz, sokan azok közül, akikből később kiváló kémek lesznek már gyerekkoruk óta rengeteg különféle nyelvet tanulnak, harcművészeteket és egyéb olyan dolgokat, amik később hasznukra válhatnak. Simon, például. Úgy hallottam, a szülei háza kész kiképző-paradicsom volt – vágott közbe apu.

- Köszönöm, Eric, épp most próbáltam elérni, hogy legalább az egyik gyerekünknek normális élete lehessen – morogta anyu. – Foglalkozz inkább a grillel. Épp elég bajt okoztál már a videóddal, amiben szinte felszólítod őket, hogy dolgozzanak helyetted.

- Én nem szeretnék normális életet – mondtam gyorsan, mielőtt túlságosan elfajult volna a vita szüleink között. A végén talán egymásnak támadtak volna az evőeszközökkel. Sosem lehet tudni a kémeknél. – Én azt szeretném, ha Chazzel és veletek együtt én is részt vehetnék mindenféle titkos és veszélyes küldetésben, utazhatnék a világban, és végre elmehetnék egy jótékonysági rendezvényre, ahol hemzsegnek a rosszfiúk!

- Hiába, a vérében van! – vigyorodott el apu.

- Iskolába kell járnia, érettségiznie, aztán egyetemre mennie! Utána szépen megházasodik, lesz pár gyereke, egy autója ami még csak véletlenül sem hasonlít arra, amit a ház előtt parkol és… - anyu hirtelen abbahagyta a hadarást, és ismét ivott egy korty pezsgőt. Egy óriási nagy kortyot, majd teljesen más hangsúllyal folytatta. – Nem, sajnálom, nem bírom tovább ezt a színjátékot. Természetesen, téged is tárt karokkal várnak a kémsuliban, de csakis abban az esetben maradhatsz ott, ha megígéred nem lesz négyesnél rosszabb átlagod a középiskolában.

Megkönnyebbülten felnevettem. Tudtam én, hogy az anyám, aki gyerekkorom óta titkon a kémek életstílusára nevelt, sosem mondana olyat, hogy nekem nyugodt életre van szükségem, valami unalmas irodai munkával.

- Azt hittem előbb kiesel a szerepből – kacsintott apu anyura, majd odalépett hozzá és gyors csókot nyomott a szájára.

- Lehet ez azt jelenti, borzalmas szülők vagyunk, de semmi sem tenne boldoggá mint az, hogy a két gyerekem láthatnám, ahogy társakként dolgoznak valamelyik hírszerző ügynökségnél – mondta aztán anyu, és büszke mosolyt vetett Chazre meg rám.

Anyu álma, természetesen, valóra vált. Nem azonnal, persze. Rengeteg vicces, bosszantó, kétségbeejtő, veszélyes és érdekes feladatot meg küldetést kellett végrehajtanunk Chazzel, mire végre szüleink elé állhattunk azzal, hogy igazi kémek vagyunk, és természetesen együtt dolgozunk.

Ráadásul, ez már egy másik történet, de ha nagyon szeretnének, ígérem, egy napon elmesélem majd azt is!


31. Besides maybe this time is different

| 8 notes
TAGGED AS: chapter

Reggel, mikor felkeltem a lábaim sajogtak, de annyira, hogy szinte meg sem bírtam mozdulni. Éreztem, hogy a szám egy kicsit feldagadt, és kicsit nehézkesen vettem a levegőt. Ezek mégsem tűntek furcsának, vagy éppen félelmetesnek, a konyhából ugyanis tükörtojás és sült szalonna illata szállt fel, a kávé jellegzetes aromájával keveredve.

Chaz sosem szokott ilyen reggelit készíteni, legtöbbször bekapunk pár szelet mogyoróvajas pirítóst, jobb napokon palacsintát, de azt is porból készíti. A kávét pedig a hűtőnkben sorakozó energiaitalokkal helyettesítjük.

Olyan gyorsan ugrottam ki az ágyból, amennyire fájós lábaim engedték, és óvatosan megindultam lefelé. Ki tudja, talán a reggeli csupán a rosszfiúk egyik trükkje arra, hogy lecsalogassanak, és a konyhában majd megkötöznek, aztán magukkal visznek. Lehet Simon Glasgow keze van a dologban.

Nem, az nem lehet, mert Simon Glasgow tulajdonképpen Simon Clancy és a mi oldalunkon áll.

Aztán megláttam a kihúzott a kanapén az ágyneműket. Chaznek és nekem nincs szükségünk rájuk, embereket meg nem nagyon szoktunk hívni a házunkba, mivel egyedül Aident lehet a barátunknak nevezni, de ő meg a szomszédban lakik és bármilyen késő is legyen, mikor elhatározza, hogy hazaindul, mindig odatalál.

Ami azt jelenti, hogy a tegnapi estének nem csak az a része volt igaz, hogy kiderült, Simon angol titkos ügynök, hanem az is, hogy anyu és apu nem haltak meg abban a repülőbalesetben, hanem élnek, megmentették az életünket, és most reggelit készítenek. Pont mint ahogy egy igazi családban kell csinálni ezt.

- Jó reggelt! – köszönt rám anyu a konyhából. Apu egyik pólóját viselte hálóing gyanánt. Kész mázli, hogy nem dobtuk ki Chazzel a cuccokat a garázsból, mert lehet meztelenül mászkálnának előttünk a szüleink. Egyik kezében egy tál sült szalonnát egyensúlyozott, amit már vitt is az étkezőbe, az asztalra, a másikban pedig egy kancsó teát. – Jól aludtál, cicám?

Sután bólintottam, aztán leültem az étkezőasztalhoz apu mellé, aki egy újságot olvasgatott. A címlapon természetesen az előző esti titokzatos tűzvész szerepelt a kikötőben. Az újságírók szerint egyszerű gyújtogatás történt, valami helyi banda lehetett, a rendőrség nyomoz.

- Természetesen a CIA emberei súgták a fülükbe ezeket az információkat – nézett rám apu, mikor látta, hogy a cikket böngészem.

Sután bólintottam. Nem csak azért, mert az apám mellett ültem, akit előző este láttam életemben először, hanem azért is, mert fogalmam sem volt, hogy kell viselkedni az ilyen helyzetekben. Sosem volt rendes családom. Életem anyuval, meg aztán Chazzel. A normális családmodellt egyedül abban a rövid időben ismertem, mikor Cherry-nél laktam, és már akkor is kényelmetlen, meg túl idegen volt.

Miről kell beszélni apuval reggel? Kérdezzem meg hogy aludt? Érdeklődjek, neki is ugyanúgy fájnak-e tagjai, mint nekem? Meg szokás ölelni reggelente, vagy az csak az anyukáknál működik?

Inkább csak ültem csendben, és figyeltem aput. Pedig mennyi mindent szerettem volna kérdezni, és nem csak az ál-balesetükkel kapcsolatban. Szerettem volna megköszönni a plüsscicát, amit tőle kaptam. A pénzt. Azt, hogy megkérte Simont vigyázzon ránk, még akkor is, ha kissé balul sült el a dolog.

- Látom, hasznát vettétek a pénznek, amit kaptatok – szólalt meg hirtelen apu, és fejével az ablakpárkány felé bökött, ahová ledobtam az autóm kulcsát, miután utoljára használtam.

- Nem tudom, miről beszélsz – vontam vállat sejtelmesen mosolyogva, majd mindketten elnevettük magunkat.

Aha, szóval így kell vele beszélni. Mintha Chaz lenne. Csak öregebb.

- Chaz ötlete volt – hazudtam aztán szemrebbenés nélkül.

- Gondolom – bólintott apu és kacsintott egyet. Lehet, sosem találkoztunk még, de máris tökéletesen jól ismer. Hú, ez félelmetes.

Anyu időközben behozta a reggeli többi részét is, zsemléket, muffinokat, croissantot, lekvárt, mindent, ami egy igazi nagy családi étkezés része lehet. Chaz is megjelent, és kissé kómás fejjel automatikusan lehajolt, hogy csókot nyomjon anyu, apu meg az én arcomra, majd hirtelen kinyíltak a szemei, körbenézett és elsápadt.

- Ez csak egy álom, ugye? – kérdezte, és körbenézett mindenkin, mire mindhárman megcsóváltuk a fejünket. – Remek.

Tökéletes csendben ettük meg a reggelinket. Apu ugyan próbált néha mondani valamit, hogy aztán beszélgetést kezdeményezzen, de nem járt sikerrel. Én ugyan szívesen csevegtem volna vele, de valami azt súgta, Chaz nem igazán örülne neki. Én meg inkább szerettem volna Chaz oldalán állni. Ennyit igazán megérdemelt azok után, hogy úgy viselkedett mintha a pótapám lenne, miközben az igazi apánk és anyánk a jó ég tudja mit csináltak, de halottak, azok biztos nem voltak.

Akadt egy másik dolog is, ami miatt rettenetesen féltem: mi van akkor, ha ezek után anyu ismét elvisz magával Palo Altóba, hogy folytassuk a régi életünket, apu és Chaz nélkül. Főleg Chaz nélkül. Nem, erre még gondolni sem akartam. Akármennyire is imádtam anyut, Chaz volt az, akivel az igazán nehéz időkben egymás mellett álltunk, amennyiben ez lehetséges, nagyobb helyet foglalt el a szívemben, mint bárki más. Nem fogom hagyni, hogy elválasszanak tőle.

- Most már kipihentük magunkat. Ettünk. Ittunk. Szeretnénk hallani a meséteket. Előre szólok: nagyon jó mesének kell lennie – mondta Chaz pontosan abban a pillanatban, hogy az utolsó ember, aki még evett (apu) is bekapta a maradék rántottáját, és megitta a kávéját.

Szüleink egymásra néztek, majd felváltva kezdtek mesélni. Mivel anyu nem tudott apu videójáról, ő is elmondta, hogyan történt az egész dolog a találkozással, a házassággal, Chazzel, velem és a különválással. Voltak új részei is a történetnek, például, hogy anyu körülbelül két éve visszatért a kémkedéshez, eleinte főleg úgy, hogy segített apunak a jelentéseket megírni, majd apróbb megfigyeléseket végzett, mert véletlenül sem szeretett volna magamra hagyni egy éjszakánál több időre. Jött azonban egy munka, amit nem tudott kihagyni. Volt azonban egy hátránya: nagyon veszélyes volt, akár ránk nézve is, így úgy voltunk Chazzel a legnagyobb biztonságban, ha azt híresztelték el a világnak, mindketten meghaltak egy repülőszerencsétlenségben. A mentősök, meg a többi név nélküli ember, mind a CIA ügynökei voltak, akik részt vettek a színjátékban. Lydia March azon kevesek közé tartozott, akik tényleg úgy tudták, a szüleink nem élnek, mivel apu végakaratában tényleg szerepelt, hogy Chaz a gyámom. Igaz, az, hogy ez a végakarat eljusson a megfelelő kezekbe, természetesen nem a véletlen műve volt.

- Tényleg volt sziget? Meg magánrepülő? – kérdeztem kíváncsian.

- Nem. Egészen pár nappal ezelőttig nem tartózkodtunk az országban, de szó sem volt magánszigetről meg gépről. Európában voltunk – magyarázta anyu.

- Egészen biztos nem lett volna más megoldás? – kérdezte kétségbeesetten Chaz.

- Sajnáljuk – válaszolta apu.

Újabb csendes percek következtek. Úgy tűnt, mintha Chaz kezdene megbékélni, legalábbis már közel sem ült annyira meredten mellettem, mint mikor elkezdtük a reggelit. Talán arra is gondolt, hogy igen, szörnyű érzés volt azt hinni, hogy a szüleink halottak, és még szörnyűbb, hogy igazából nem haltak meg, de a munkájuk miatt hazudták, hogy mégis, de most mégis együtt ültünk, életünkben először, mint egy család és ez valahogy képes volt eltörölni az összes rossz érzést.

- Ha bármi kérdésetek lenne… - mondta anyu óvatosan.

- Akkor ezek szerint sosem váltatok el, igaz? És találkoztatok titokban már azelőtt is, hogy visszatértél volna a kémkedéshez – a mondandóm második fele inkább kijelentés volt, mint kérdés, mert abból, ahogy viselkedtek egymással, teljesen nyilvánvalóvá vált, hogy még mindig borzalmasan szeretik egymást. Nem úgy, mint a friss párocskák, hanem mint két ember, aki nagyon régóta ismeri egymást, de ugyanolyan szerelmesek mint az elején.

- Igen, így volt – vallotta be fülig elpirulva anyu. Sosem láttam még elpirulni, csak a dühtől.

- Akkor most, hogy kiderült minden, a rosszfiúk lecsukva…

- Sajnos nem mindegyik. Túl hamar hazakellett jönnünk, attól tartok a küldetésünk odaát csúnya kudarcba fulladt – vont vállat apu. Ugyan nem mondta ki, de egész biztos arra gondolt, ha mi nem kezdünk bele a kis magánakciónkba, nekik sem kell hazajönni, és  a világ megmenekül. Persze, az ilyesmit nem szerencsés megosztani a gyerekeiddel, akik egy napja még azt hitték, halott vagy.

- Minden ismét a régi lesz? Ahogy ti fogalmaztok, a saját biztonságunk érdekében megint elbúcsúzunk egymástól, és élünk két fél családként, mintha ez a pár hónap nem is létezett volna? – Chaz ismét ideges lett. Megértettem, mit érez, az én torkom is összeszorult, miközben anyuék válaszára vártam.

- Nem – mondták aztán egyszerre.

- Bebizonyítottátok, hogy tökéletesen tudtok vigyázni magatokra, kicsit talán jobban is mint kéne. Arról a halott emberről a garázsunkban még beszélünk. Mi lett volna ha Simon nem szállítja el, mi? Örökké abban a kukában marad? – nem tudtam eldönteni, hogy apu tényleg mérges-e, vagy csupán viccel. – Azt hiszem, nem lesz semmi gond, ha úgy döntünk, kicsit hosszabb küldetésekre utazunk néha. Vagy akár gyakrabban.

Olyan volt, mintha egy mesébe csöppentem volna. Visszakaptam anyuékat, de úgy tűnt, szeretnének visszatérni az igazi, sokat utazós, rengeteg veszéllyel teli kémkedéshez, ami azt jelentette, hogy az idő nagy részében továbbra is Chaz meg én uralnánk a házat. Igaz, Cherry-vel ezek után talán még inkább nem lenne ajánlott felvenni a kapcsolatot, hátha elkotyogná Palo Altóban, hogy anyu él, amilyen óriási szája van. A mesebeli hercegem is hiányzik még a tökéletes befejezéshez, de az ember lánya nem lehet tellhetetlen. Mindent a maga idejében. Aiden is megbékél, előbb-utóbb, talán.

Fura, hogy pont eszembe jutott, mármint Aiden. Anyuval mosogattuk a reggeli szennyes edényeit éppen, mikor csengetett valaki. Gondoltam, biztos a postás lehet, nem is foglalkoztam vele, inkább tovább ecseteltem anyunak, hogyan sikerült majdnem átvernünk Mr. Otist. Szerinte nagyon ügyes húzás volt, hogy eszembe jutott játsszak együtt a bűnözővel. Néha a legjobb álcák teljesen véletlenül születnek. Épp elkezdett egy érdekes sztorit mesélni arról, hogy került így egy modellmunka kellős közepébe egy akció közben, mikor apu jelent meg a konyhában.

- Az ajtóban áll egy szőke fiatalember, akit eddig Chaz legjobb barátjaként ismertem, de azt hiszem most teljesen más okból jött. Ilyenkor kell elővennem valamelyik gépfegyverem a Veremből? – kérdezte apu, bár inkább anyunak címezve, mint nekem.

- Nem, amennyiben nem akarsz borzalmas, régimódi apának tűnni – válaszolta anyu, szemeit forgatva. – Inkább gyere, és segíts elmosogatni.

Azonnal kiejtettem a kezemből az összes tányért, és fájós lábaimról megfeledkezve már futottam is a bejárati ajtó felé. Vettem egy mély levegőt, megtöröltem izzadó tenyereim, hálát adtam az égnek, amiért a kiadós reggeli után megmostam a fogam anyu parancsára (elvégre sose lehet tudni), majd kiléptem az utcára.

Aiden idegesen topogott, egyik lábáról a másikra állva, miközben a ház előtt parkoló autókat nézte.

- Szia – köszöntem rá, mire összerezzent. Óvatosan hátrafordult, de alig pillantott rám, inkább folyamatosan a hátam mögött álló ajtót nézegette, de olyan kifejezéssel az arcán mintha szellemet látott volna.

- Az előbb, mikor csengettem… Mr. Vogel nyitott nekem ajtót – mondta aztán, kezeivel idegesen gesztikulálva.

- Ó, hogy ő – sóhajtottam megkönnyebbülten. Azt hittem, olyan borzalmasan festek, hogy rám sem tud pillantani, és a ház felé vezető legegyszerűbb menekülési útvonalat keresi. – Igen, kicsit összekavarodtak a dolgok, azt hiszem.

- Az apátok meghalt – Aiden úgy beszélt, mintha én is, meg saját maga is bolondok lennénk, amiért azt hisszük az apámat látjuk, aki már nem is él. Nem hibáztattam, tényleg őrült egy helyzet volt.

- Azt hittük, de kiderült, hogy mégsem – bólintottam lassan. – Te is láttad, ezért remélem, nem nézel teljesen kattantnak. Nem igazán tudjuk mi történt – hazugság, - de a lényeg, hogy ő és anyu tulajdonképpen élnek, és most ha minden igaz odabent mosogatnak. Közösen.

- Lehet jobb lenne, ha akkor nem is zavarnék – intett Aiden zavartan, aztán már indult is volna vissza a házuk felé.

Lehet, hogy nem viselkedett éppenséggel szépen velem az elmúlt napokban, de igazából én kezdtem az egész balhét azzal, hogy egy hibbant, hisztis tyúk módjára viselkedtem vele a buli éjszakáján. Cherry titokzatos megmentője egészen biztos Simon volt, hiszen a beszámolójából az derült ki, hogy a fazon furán beszélt (skót akcentus, amit Cherry nem igazán tudott hová tenni) és nagyon magas meg vékony volt. Senki más nem lehetett. Mint már tudtam, elég régóta, Aiden nem tud semmiről, ami az életünk titkosabbik felével kapcsolatos.

Megragadtam az egyik karját és visszatartottam. Ha elengedtem volna, talán végleg elengedem, és akkor nem csak a világ legrosszabb kémje, de a legidiótább lánya is lettem volna egyben.

- A családom tud várni egy kicsit – vontam aztán vállat mosolyogva, miközben Aident közelebb húztam magamhoz.

Aiden bólintott.

- Sajnálom, amiért úgy viselkedtem mint egy idióta – bökte ki aztán, miközben kezemet lefejtette karjáról, de csak azért, hogy ujjait összekulcsolhassa az enyémekkel.

- Én sajnálom, amiért azt a sok hülyeséget mondtam Cherry-ről. Nem igazán tudom, miket beszéltem. Kicsit sokat ittam, és biztos megártott – újabb hazugság, de csak egy egészen picike, és nagyon kegyes.

- Mindketten idióták vagyunk – bólintott Aiden, és másik kezével finoman végigsimított arcomon.

Bevallom, az utcánk, a napsütésben és a mindenfelé nyíló virágok illatával sokkal ideálisabb helyszín volt az első csókhoz, mint a bátyám szobája egy óriási házibuli közepén. Hant és Leiát talán nem zavarta, ha Chewbacca nézte őket a meghittebb pillanataikban, engem azért kicsit frusztrált volna.

Behunytam szemeim, és már vártam volna arra a csodás pillanatra, mikor Aiden ajkai végre megérintik a szám, de a pillanat nem jött el. Helyette viszont meghallottam valahonnan a magasból a bátyám hangját.

- Túl közel álltok egymáshoz! – kiáltotta.

Azonnal kinyitottam szemeim, és láttam, hogy szobája ablakában áll, és onnan néz le mérgesen ránk.

- Tűnés innen! – ordítottam vissza neki.

- Addig nem, amíg legalább egy méternyi távolság nem lesz kettőtök között!

Hirtelen megjelent anyu arca is.

- Chuckie, életem, mi lenne ha lejönnél és segítenél kicsit nekünk? Muszáj kitalálnunk, hogyan fogunk mindannyian kényelmesen elférni a házban.

- Anya, lehet nem találkoztunk már nagyon régóta, de biztos feltűnt, hogy már nem vagyok… - magyarázta dühösen Chaz, de azért követte anyut, és Aidennel ismét kettesben, közönség nélkül maradtunk.

- Chuckie. Azt hiszem mostantól mindkettőnknek így kéne hívnia, nem? – nevettem el magam, de Aiden nem válaszolt semmit. Legalábbis nem szóban. Ugyanis már tényleg megcsókolt.

Rájöttem, hogy a tüzijátékokról és össze-vissza verdeső gyomorról szóló mesék tényleg igazak, csupán a megfelelő ember kell hozzájuk. Ezek szerint én megtaláltam a megfelelő emberem, ugyanis miközben Aiden csókolt, és szorosan ölelt magához, a fejemben egy komplett július negyedikei ünnepség játszódott le.

- Azt hiszem kicsit szerelmes vagyok beléd – mosolyogtam Aidenre, mikor egy pillanatra elszakadtunk egymástól. Persze, annyira nem, hiszen ő továbbra is szorosan átölelte derekam, én pedig nyaka köré kulcsoltam kezeim.

- Azt hiszem egy kicsit én is hasonlóan érzek – vigyorgott rám szélesen, majd miután pár percig kimosolyogtuk és nevettük magunkat, ismét folytattuk a csókolózást.

Tudjátok, azt hiszem, kicsit mégis hálás lehetek a Sorsnak, amiért azon a bizonyos tavaszi éjszakán megkaptam az első nagyobb seggbe rúgásom. Elvégre az összes tündérmese szereplőjének része van egyben, és az ő boldog befejezésük, azt hiszem, közelébe sem érhet az enyémnek!


30. Open your eyelids and let your demons run

| 6 notes
TAGGED AS: chapter

Meghaltam, ez már teljesen biztos. Talán már a beszélgetés sem volt igazi Chazzel, a raktárépület azonnal felrobbant, amint elkezdték körbelocsolni a benzines kannákkal, és mi azonnal feldobtuk a talpunkat. Amennyiben ez így történt, igazán csúnya dolog volt Alexander Diodorustól, hogy ijesztgetett minket a kínhalálról szóló sztorikkal. Felrobbanni tulajdonképpen egész kellemes, én például nem éreztem semmit. Még egy kis csiklandozást sem.

Anyu gyönyörű volt mint mindig. Talán a mennyország tette ezt vele, de haja még sokkal dúsabbnak tűnt, mint emlékeztem rá, és ahogy ijedten megindult felém és Chaz felé, már biztos voltam benne, hogy egy angyalt látok. Igaz, mennyország ide vagy oda, biztos kitekeri a nyakunkat, amiért akkora bajba sodortuk magunkat, hogy… nos, meghaltunk.

Anyu háta mögött, bár nehezemre esett odafigyelni, hiszen, ha tehettem volna örökké nézem az arcot, amiről azt hittem, már sosem láthatom, apu magyarázott valamit idegesen Simon Glasgownak, aki komolyan bólintott, majd elkezdett rohanni a hátsó ajtó felé, oda, ahonnan Alexander Diodorus felszívódott. Nem értettem, ő mit keres a mennyországomban, hacsak nem azért teremtődött oda valamiféle mesterséges képe, hogy jól elverhessem minden egyes nap egy örökkévalóságon keresztül. Ha tényleg ez a szitu, nem panaszkodhatok. A mennyország tényleg király hely. Jöhetne még egy angyal, aki pontosan úgy néz ki mint Aiden, és tökéletes lenne a boldogságom.

- Cicám – anyu végre odaért hozzánk, és kezeibe fogta arcom. Ismét könnyezni kezdtem. Olyan közel volt hozzám, olyan gyönyörű volt, és nekem annyira nagyon hiányzott már. – Annyira sajnálom, Kat. Annyira nagyon sajnálom.

Anyu is sírni kezdett. Nem értettem miért, ő nem tehetett semmiről. Hosszú csókot nyomott homlokomra, én beszippantottam az igazi, hamisíthatatlan anyu-illatot, amiről azt hittem, akkor érzem utoljára, mikor becsuktam magam után a régi házunk ajtaját. Anyu még egyszer végignézett rajtam, mintha el sem akarná hinni, hogy találkozunk, bár igaz, biztos arra számított, hogy majd akkor látjuk egymást közelebb, mikor már öreg nénike leszek. Talán jobb is, hogy így alakult a dolog, mert biztos nagyon sokáig nevetett volna rajtam, amiért ő örökké fiatal marad, és inkább tűnik úgy mintha ő lenne az én lányom, nem pedig fordítva.

Anyu Chazhez lépett, és nem igazán értettem, miről folyik a szó, ugyanis a maffiózók közben kiabálni kezdtek mindenfélét, és néha hallotam ahogy apu is közbeszól valamit vidám hangon. Azt hittem, a mennyországból majd eltűnnek a rosszfiúk. Talán ők is meghaltak, új a vezetés és sokkal enyhébbek a szabályok azokra vonatkozóan, akik ide szeretnének kerülni.

- Mennünk kell, most azonnal – jelentette ki anyu, és olyan könnyen oldozta el a csomókat a kezeinket összefogó köteleken, mintha óvodások készítették volna őket. – Fussatok, és ne nézzetek hátra, rendben?

A raktárban hirtelen nagyon meleg lett, ami azt jelentette, hogy a maffiózóknak volt pár másodpercnyi idejük arra, hogy eldobjanak egy gyufát.

Viszont, ha a raktár még nem égett le, az azt jelenti, hogy nem haltunk meg. Ami azt jelenti, hogy nem kerültünk a mennyországba, tehát anyu, aki mögöttünk fut és ordít, hogy csipkedjük magunkat, szintén nem egy angyal, ahogy apu sem, aki egy rúgással egyszerre két embert is leterít. Ami azt jelenti, hogy… nem, fogalmam sincs, ez mit jelent, hiszen ezek kétségkívül a szüleink, akiknek már rég halottnak kéne lenniük.

Kiértünk a raktárból, és ismét megcsapta arcom a hűs, tengeri levegő. Chaz azonnal odalépett hozzám, és olyan szorosan ölelt meg, mintha soha többé nem akarna elengedni.

- Menjetek, üljetek be a kocsiba, és bármi történjék is, ne forduljatok vissza, rendben? – mondta gyorsan anyu, és Chaz kezébe nyomott egy kulcsot. – Eszetekbe ne jusson visszajönni, megértettétek? Indulás! – lökött rajtunk egyet, majd futott is vissza a raktárba, ahol már kezdtek egészen óriásira csapni a lángok.

Chazzel csupán álltunk megkövülten. Továbbra sem értettem, mégis mi történt az elmúlt percekben. A szüleink, akik hónapokkal ezelőtt meghaltak egy repülőszerencsétlenségben, feltűntek, hogy megmentsék az életünket, azzal az emberrel karöltve, aki a legnagyobb ellenségünk, és…

- Szólni kell anyuéknak! – ragadtam meg hirtelen Chaz karját. Zúgott a fejem, és tudtam, bármiről is legyen szó, még vár ránk egy nagyon-nagyon hosszú családi beszélgetés, de a lelkem mélyén lakó profi titkos ügynök átvette az irányítást az agyam felett. Kicsit ugyan későn, de legalább felbukkant.

- Nem, hallgatnunk kell anyára, aki… nem halott, és most azonnal haza kell mennünk, vagy hívni a tűzoltóságot, vagy bármi!

- Nem érted! Simon Glasgow velük volt! Figyelmeztetnünk kell őket, hogy egy kettős ügynök van velük, és veszélyben az életük! – elengedtem Chaz karját és elkezdtem futni visszafelé az épületbe. Szinte be sem léptem az ajtón már éreztem, ahogy a füst fojtogatni kezdi a torkom, de nem érdekelt. Muszáj volt megkeresnem anyut és aput, mielőtt valamit nagyobb baj történne.

A szám elé kaptam kezem, és úgy folytattam tovább utam. Nem tudtam messzire menni, ugyanis felbukkant előttem Simon Glasgow. Lehet, hogy nem sikerült eljutnom anyuékhoz a hírrel, de ha én magam verhetem szét a mocsok seggét, annál jobb.

- Katarina… - kezdte lassan Simon Glasgow, mikor megindultam felé, ökölbe szorított kezekkel. – Hallgatnod kellene az édesanyádra, mert…

Itt találta el öklöm először az arcát. Simon Glasgow megtántorodott. Nem tudtam, hogy ilyen erősen tudok ütni, de teljesen felbátorodtam, és mielőtt felegyenesedhetett volna, újabb ütést mértem rá.

Jól kellett volna esnie, hogy végre elintézhetem azt az embert, aki néhányszor megfenyegetett, gúnyt űzött a nem is annyira halott szüleimből, de legfőképp borzalmasan az agyamra ment. Mégis, miközben egy óriásit rúgtam belé, mikor már a földön hevert, valami azt súgta, nem cselekszem helyesen.

- Katarina, mit művelsz te itt? – jelent meg hirtelen mellettem apu. Bevallom, némileg másképp képzeltem az első beszélgetésünket. Például, álmomban sem gondoltam arra, hogy egy égő raktárépületben kerül majd sor rá. Arra meg végképp nem, hogy tulajdonképpen leszidást kapok.

- Én csak… - köhögtem egyet, mert egy pillanatra elfeledkeztem a tűzről, és egy nagyot lélegeztem.

- Ha jól tudom, azt a parancsot kaptátok, hogy menjetek innen! – apu jó erősen megszorította a vállaim. Életemben először ért hozzám az apukám. Nem, ezt sem így képzeltem.

A jelek szerint ő sem, ugyanis miután pár másodpercig csak néztük egymást, magához húzott és megölelt. Eleinte kicsit idegennek éreztem az egészet, meg idegesített a körülüttünk lángoló épület, és Simon Glasgow, aki bármelyik pillanatban erőre kaphatott, de utána visszaöleltem.

- El sem tudod képzelni, milyen boldog vagyok, hogy látlak! – mondta halkan apu, és végigsimított a hajamon.  – Büszke vagyok rád, és persze Chazre is. Dühös, amiért egyedül belevágtatok ebbe az egészbe, és ezért még számolunk, de büszke is.

- Eric – szólalt meg hirtelen mögöttünk Simon Glasgow. Ismét megmerevedtem, és készültem volna újból nekirontani, rossz érzések ide meg oda, de apu visszafogott. – Sietnünk kell, nem bírja már sokáig ez a kóceráj.

- Igazad van. Fogd a lányom, vidd ki innen, és gondoskodj róla, hogy sem ő, sem pedig a bátyja nem jönnek vissza az épületbe! – apu barátságosan Simon karjára ütött, majd eltűnt az épület belsejében. Ott, ahol már tényleg óriásiak voltak a lángok.

- Nee! – sikítottam. Tudtam, hogy nagyon rossz vége lesz ennek az egésznek, és nem szerettem volna elveszíteni a szüleim, körülbelül húsz perccel azután, hogy megtudtam, nem halt meg egyikük sem. Sajnos, Simon Glasgowtól nem volt olyan könnyű megszabadulni, mint Chaztől, talán mert őt nem érdekelte, ha fájdalmat okoz nekem. Megragadta csuklóm és én ismét azon kaptam magam, hogy kifelé tartok a raktárból.

- Hála égnek! – sóhajtott fel Chaz, amint meglátott. Szerintem észre sem vette Simon Glasgowt, annyira lefoglalta az, hogy megbizonyosodjon róla, tényleg jól vagyok-e. Pár köhögés után teljesen rendben éreztem magam, bár továbbra is féltem, mi lesz anyuékkal. Szuperkémek mindketten, az biztos, de mi van, ha egyszer nem tudnak elég ügyesek lenni, és…

- Maga meg mit keres itt? – kérdezte Chaz Simon Glasgowtól gyűlölettel teli hangon.

- Megakadályozom, hogy bármi hülyeséget csináljatok. Ha kérhetem, az ökölharcot most hanyagoljuk, a húgod már elintézett, köszönöm – morogta Simon Glasgow, és pólója aljával megtörölte vérző orrát.

- Nem, én sem tudom, mi folyik itt – csóváltam meg a fejem, mielőtt Chaz feltette volna következő kérdését.

- A helyzet az… - kezdte Simon Glasgow, de nem fogtam fel miről beszél, ugyanis megláttam anyut és aput, amint futnak ki az épületből. Talán azért, mert életben voltak, de lehet azért, mert rohanás közben szorosan fogták egymás kezét, őrült tempóban kezdett verni a szívem.

- Futás, futás, futás! – kiabálta apu. – Volt valami odabent, amire nem igazán számítottunk, és mindjárt robbanni fog az épület!

Nem kellett többet mondania, nyilván az egész csapat azonnal rohanni kezdett. Én plusz segítséget is kaptam, egyik oldalról ugyanis Chaz, a másikról pedig Simon Glasgow kezdett húzni magával. Szerencséra ugyanabba az irányba.

Egész életemben, miközben akciófilmeket néztem, mindig azt hittem, a főhősök azért vetődnek el a robbanás elől, mert az olyan menő dolog. Érzékelik, mert természetesen nem néznek oda, hogy mikor fog robbanni az adott épület, kocsi, ilyesmi, és ők ugranak, mert megtehetik, hiszen ők a főhősök.

Valójában, azért repülnek, mert egy robbanásnak olyan óriási ereje van, hogy felkap téged a földről és elrepít, mintha csak egy aprócska bogár lennél. A profik, mint például anyu, apu vagy éppen Simon Glasgow, tudják, hogy kell kezelni az ilyen helyzeteket, nyújtják előre karjaikat, és próbálnak a lehető legjobb módon kikerülni a helyzetből úgy, hogy tulajdonképpen úgy tesznek, mintha előre repülnének, így viszonylag biztonságosan érnek földet.

A nem annyira profik, mint Chaz és én, felkészületlenül kapják az óriási lökést a hátuk mögül, így sikítozva, illetve kiáltva repülnek a magasba, össze-vissza kalimpálnak kezeikkel és lábaikkal, majd nagyot nyekkenve a hátukon érnek földet  a betonon. Arról nem is beszélve, hogy füleik teljesen bedugulnak, ami a jelek szerint szintén nem jellemző a profikra. Anyu, apu és Simon Glasgow ugyanis, szinte azonnal fepattantak, és beszélgetni kezdtek valamiről, amit én nem hallottam, annyira csengtek füleim.

- Jól vagytok? – guggolt le hozzánk anyu, mikor már jól hallottam. Valószínűleg Chaz is, mert ő komolyan bólintott.

- Kutya bajom – mondtam halkan, majd jó hosszan végignéztem rajta, apun és Simon Glasgown is. Továbbra sem tudtam, mégis mit gondoljak az egész esetről. A halott szüleim és az ősellenségem úgy álltak előttem, mintha valami szuperhős csapat lennének. Megmentették az életünket, és valószínűleg a rosszfiút is elfogták. Legalábbis erre tippeltem abból, hogy hirtelen vagy tíz éjfekete autó jelent meg a színen, és egy nagy halom ügynöknek látszó fazon özönlött ki belőlük.

- Fehér kocsi, az épület mögött – bökött Simon Glasgow fejével a lángoló raktár felé, mire az egyik ügynök bólintott, majd mindannyian megindultak arra, amerre mutatta.

Óvatosan felálltam a földről, a lábaim már tényleg közel álltak a végkimerüléshez, hála a magassarkúnak, a rengeteg futkározásnak, meg persze annak, hogy az imént éltem át életem első robbantását.

- Most már valaki igazán elmondhatná, mi folyik itt – könyörögtem anyuéknak. Szerettem volna tudni, miért bíznak meg Simon Glasgowban, honnan tudták, hová kell jönniük, mielőtt nagy lett volna a baj, de a legfontosabb mégis az volt, miért nem voltak halottak.

- Nem hiszem, hogy ez a megfelelő hely és idő arra, hogy mindezt megbeszéljük – mondta apu. – Hazamegyünk, mindenki kialussza magát, és holnap, frissen, tisztán leülünk egy villásreggeli mellé és elmondunk mindent, rendben?

- Nem, nincs rendben! – csóválta meg fejét Chaz. – Jogunk van tudni, mégis mi a jó édes francért kellett azt hinnünk, hogy halottak vagytok. Tudjátok, hogy éreztük magunkat? Hogy Kat min ment keresztül? Teljesen új életet kellett kezdenie, csak azért, mert… mert, fogalmunk sincs miért, és pont ettől olyan szörnyű az egész!

- Igen, tudjuk, de higgyétek el, nem tettük volna azt, amit tettünk, ha lett volna bármi más megoldás! – mondta apu. Úgy tűnt, tényleg rosszul érzi magát az egész ügy miatt, de Chaznek igaza volt. Lényegesen többre volt szükség ennél.

Chazzel mérgesen néztünk szüleinkre, bár azért biztos vagyok benne, hogy velem együtt a lelke mélyén ő is legszívesebben halálra ölelte és csókolta volna őket, amiért élnek és jól vannak. Anyu és apu kissé feszengve álltak velünk szemben, Simon Glasgow pedig segítségkérően tekintgetett körbe, hátha valaki meg tudná menteni ettől a szappanoperától.

Szerencséje volt, ugyanis pont felbukkantak az ügynökök, szorosan közrefogva a jól megbilincselt Alexander Diodorust.

- Glasgow, tudhattam volna, hogy te is benne vagy ebben az egészben. Túl okos voltál te ahhoz, hogy a csicskásom legyél! – kiáltott oda nekünk Mr. Diodorus és egy jóízűt kacagott is hozzá. Elképzelhető, hogy agyára ment a füst, és kicsit megőrült.

- Szép munka volt, Clancy ügynök – kiáltott oda az egyik feketeruhás, aki maga előtt tolta Alexander Diodorust.

- Ki az a… - kezdtem volna, de aztán Simonra pillantottam. – Ó.

- Gyerekek, engedjétek meg, hogy bemutassam Simon Clancy-t, az MI6 egyik, és kétségkívül legjobb ügynökét – vigyorodott el apu.

Chazzel egyszerre vörösödtünk el, majd intettünk zavartan Simon Glasgownak. Illetve Clancy-nek.

- Hát persze. A britek – bólintott aztán Chaz, ezzel célozva apu videójára, ahol arról beszélt, mennyiszer kellett segítenie odaát Európában pár ügyet megoldani.

- Simon volt az, aki figyelt rátok, amikor mi nem tudtunk – mondta aztán anyu, és egy hálás mosolyt vetett Simonra. – Ezért életünk végéig hálásak leszünk.

- Lehettek is, mert életem legnehezebb küldetése volt – válaszolta Simon. Ő nem mosolygott. Szóval a mogorvaság nem az álcájának része volt. – Most ne haragudjatok, de mennem kell. Vár rám egy halom papírmunka, most hogy vége az Olimposz-akciónak.

- Meghívlak egy sörre, miután lenyugodtak az események! – kiáltott oda apu Simonnak, miután már elindult az autója felé, ami nem éppen a Fánk Futár-furgon volt, de Simon még csak meg sem fordult.

- De ő… - próbáltam idegesen mutogatni. Simon azzal fenyegetett, hogy megöl engem és Chazt is. Nem is egyszer. Bár így jobban belegondolva, talán így szeretett volna minket távol tartani a veszélytől. Amikor pedig megijedt, miután elkotyogta nekem Alexander Diodorus nevét, majd meglátott minket a klubban, nem a görög pasas haragjától félt, hanem attól, hogy apunak tett ígéretével szemben nem sikerült vigyáznia ránk. Hanem épp ellenkezőleg, egyenesen belehajt minket az akció kellős közepébe.

Lehet, apu és anyu nem dicsérte meg ezért, de az biztos, hogy a CIA-nál ő a sztár a küldetés sikere miatt. Mintha Chaz és én ott sem lettünk volna. Igaz, mi inkább hátráltattuk a munkát, szóval talán jobb is, hogy nem foglalkozik velünk senki.

- Szerintem induljunk haza – mondta anyu, miközben belekarolt apuba. – Lefekvés előtt, esetleg még mindenki kaphat egy bögre forró csokit, de aztán irány az ágy. Ennyi izgalom épp elég volt mára.

 

Később, mikor bebújtam a már jól megszokott ágyamba, magamhoz öleltem a jó öreg plüsscicát, és magamra húztam a takarót, a jó éjszakát puszit pedig anyutól kaptam, majd percekig még hallgattam, ahogy apuval mindketten jót nevetnek a szobám falára kifüggesztett bűnözői kollázson, csak arra tudtam gondolni, kész mázli, hogy vége ennek a napnak. Nem hiszem, hogy több furcsaságot képes lettem volna elviselni.


29. Life’s a game we meant to lose, but stick by me and I will stick by you

| 2 notes
TAGGED AS: chapter

Az egyetlen dolog, ami feltűnt, hogy egyáltalán nem valami hátsó helyiségbe vittek, hanem sokkal, de sokkal messzebb. Eleinte ugyanúgy a két kar rángatott, majd bedobtak egy autó hátsó ülésére. Új, és drága autó lehetett, legalábbi az illatából, meg a finom bőr tapintásából erre következtettem. Ha nem lett volna a fejemen az a zsák, vagy akármi, ami miatt nem láttam ki, és nem kötözték volna össze a kezem, talán még élveztem is volna az utat. A rádióból kellemes görög zene szólt, és valaki fütyörészett is hozzá. Egy pillanatra még arról is megfeledkeztem, hogy én most tulajdonképpen túsz vagyok, csupán behunytam a szemeim és élveztem az autó zötykölődését, meg a pörgős dallamot.

Aztán eszembe jutott, hogy nem sétakocsikázunk, elképzelhető, hogy a tengerpartra visznek, ahol betonba öntik lábaim, majd beledobnak a vízbe. Vagy megkínoznak. Esetleg megkínoznak, és utána dobnak a vízbe. Bármi lehetséges.

Fogalmam sem volt, mi lehet a bátyámmal. Nem tudtam, hogy életben van-e még, vagy Simon Glasgow egy feltűnésmentes késszúrással már a Club Periculumban elintézte a tömegben.

Ismét sikítani kezdtem. Utastársaim, csúnyább szavakkal elrablóim biztos hozzászoktak már ahhoz, hogy ijedt emberek sikolyait hallják, ugyanis még csak a fütyülést sem hagyták abba, miközben én üvöltöttem, ahogy csak tudtam. Hála annak, hogy minél dögösebben szerettem volna kinézni a küldetés teljesítéséhez, talán még meg is erőszakolnak, mielőtt megkínoznak, aztán a tengerbe dobnak. Ennek gondolatára még hangosabban kezdtem sikítani.

Negyed órán keresztül kocsikázhattunk, mikor az autó lassítani kezdett, majd megállt. Ismét erős karok ragadtak meg, és húztak fel az ülésről. Remegtem a félelemtől, és attól tartottam, lábaim már nem fognak sokáig elbírni.

Még a fejemre húzott zsákon keresztül is éreztem a tenger sós illatát. Santa Monicában ugyan szinte mindenütt lehet, igaz néhol nagyon enyhén, de itt erősnek tűnt, és az éjszaka szinte tökéletes csendjét hullámok moraja törte meg. Ami azt jelentette, hogy tényleg a tengerpartra vittek.

- Nem akarok meghalni, nem akarok meghalni – suttogtam magam elé hangtalanul, miközben a már ismerős karok ismét húzni kezdtek valamerre. Ha nem gyengültem volna le az összes csontomat átható rémülettől, talán akkor sem küzdöttem volna ellenük. Többen vannak mint én, nagyobbak is nálam, ráadásul profi gyilkosok. Semmi esélyem.

Hatalmas vasajtók nyikordulását hallottam, majd éreztem, hogy egy zárt helyre léptünk. Mégis a kínzás lesz az este első programja. Valószínűleg már abban a pillanatban elájulnék, ha közelítenének felém egy szikét, vagy óriási kést, vagy bármi más kínzóeszközt, ami ugyan ismét annak a jele, milyen pocsék kém lenne belőlem, de talán látnák, hogy semmi hasznom, és még eszméletlenül vetnének bele a tengerbe. Szépen, észrevétlenül meg is halnék, a körülményekhez képest ez a legjobb, ami történhet velem.

Lelöktek egy székbe, kezeim eloldozták, de csupán azért, hogy ismét összekössék őket, egy sokkal erősebb csomóval, a háttámlához kötözve. Éreztem, hogy nem vagyok egyedül, ujjaim súrolták egy másik ember ujjait.

Az első gondolatom persze rögtön az volt, hogy az a másik ember csakis Chaz lehet. Amint levették a fejemről a zsákot, rögtön hátra is fordultam, hogy megbizonyosodjak erről.

- Nem sikerült – vetett rám egy halvány mosolyt bátyám. Haja már közel sem állt olyan rendezetten, mint pár órája, és az ingjéről leszakadt egy gomb, de úgy tűnt nem esett komolyabb bántódása. Az arca például teljesen rendben volt. – Jól vagy?

- Hát… azt hiszem – válaszoltam halkan. Tudtam, hogy továbbra is óriási bajban vagyunk, de Chaz életben volt, sértetlenül, és ez már pontosan elég volt ahhoz, hogy én is megkönnyebbülve elmosolyodjak. – Téged bántottak?

- Nem, nem igazán – mondta Chaz. – Az egyik pillanatban még szórtam a pénzt, a következőben meg valaki leütött, és itt ébredtem fel. Azt mondták, téged… nem lényeges mit mondtak, tudtam, hogy hazudnak. Éreztem.

- Volt egy aprócska összezörrenésem valami lánnyal a női mosdóban, de lebecsülték az erőm. Nem olyan könnyű tőlünk megszabadulni.

- Ezt én sem fogalmazhattam volna meg szebben – szólalt meg egy hang kicsivel távolabb tőlünk. Annyira lefoglalt minket Chazzel az, hogy megnyugtassuk egymást, minden rendben, hogy fel sem tűnt a színen időközben megjelenő Alexander Diodorus. Kezeit lustán nadrágjának zsebeibe csúsztatva állt előttünk, és olyan kifejezéssel nézett minket, mintha valami nagyon unalmas tévéműsor lennénk, amit csak azért nem kapcsol el, mert a távirányító túl messze van. – Miért nem lehet megszabadulni tőletek?

Még mindig tartott az öröm, amit Chaz viszontlátása okozott, és talán épp ezért készültem volna nyitni a szám, és mondani valami frappánsat, hogy talán azért, mert halhatatlanok vagyunk, és csak a fejünk lecsapásával lehet megölni minket, vagy valami hasonlót, de egy aprócska székrándítás a bátyám felől jelezte, hogy mindketten jobban járunk, ha inkább csendben maradok.

- Tudom, hogy apátok dokumentumai alapján jutottatok el az embereimhez, de sosem gondoltam volna, hogy ilyen nagy bosszúságot okoztok majd nekem – sóhajtott Alexander Diodorus. – Az egyikük halott, a másik börtönben van, a harmadikat jó ég tudja, hol rejtegetitek, és most még Glasgow is eltűnik. Tényleg, tudja valamelyik agyatlan idióta, hol van?

- Nem, főnök – válaszolta az egyik izomagy, talán az, aki engem rángatott ide, lehet Chaz egyik “szállítója”.

- Mindegy, az ő baja, hogy pont a legérdekesebb részről marad le – vont vállat Alexander Diodorus, majd pár lépéssel közelebb jött felénk. Nem lehetett volna félelmetesnek mondani, kinézetre akár egy filmsztár is lehetett volna, és ha egy filmben látjuk a jelenetet, amibe belecsöppentünk, hát egészen biztos a dögös rosszfiúnak szurkolok, nem pedig a bajba jutott főhősöknek. Csak sajnos, a való életben mindez sokkal ijesztőbb, és mivel én voltam a jófiú, szerettem volna, ha Chaz és én kerülünk ki győztesen a helyzetből.

- Eleinte azt hittem, szerencsétek volt. Nem is foglalkoztam veletek. Apátok jó kém volt, méltó ellenfél, sajnálom, hogy végül nem én szabadulhattam meg tőle. Bár bevallom, örültem, hogy azelőtt meghalt, mielőtt bármit kideríthetett volna arról, mit is csinálok.Ti azonban, teljesen mások vagytok. Pár idétlen kölyök. Azt hittem, Glasgowban bízni lehet, de úgy tűnik, igaz a mondás: ha valamit jól akarsz elvégezni, magadnak kell megtenned.

Amennyire a kötözés engedte, próbáltam közelebb húzódni Chazhez, hátha attól megnyugszok, de nem sikerült.

- Mi van akkor – szólalt meg hirtelen a bátyám, olyan sok önbizalommal a hangjában, hogy nem csak Alexander Diodorus, de én is meglepődtem -, ha mi már  régen tudjuk, mire is készül a maguk szervezete, és értesítettük a lehetséges összes rendvédelmi szervet, akik már odakint várnak magukra?

- Ha ezt viccnek szántad, nem nevettem valami jót – morogta Alexander Diodorus. – Senki nem tud semmiről. Nálatok sokkal tehetségesebb ügynökök próbáltak lebuktatni, sikertelenül.

- Alábecsült minket, épp ezért sikerült mindent kiderítenünk – mosolyodott el Chaz. Elérkezett arra a pontra, hogy már nem tudtam eldönteni, blöfföl-e, vagy tényleg tud valamit, amit nem osztott meg velem.

- Szóval tudtok a fegyverekről – bólintott Mr. Diodorus.

- A mi… - Chaz kiesett a szerepéből. Tényleg kamuzott. Szerencséjére, mert ha titkolt volna előlem valamit, nagyon megvertem volna. Persze, abban az esetben, ha mindketten túléljük az estét.

Tátva maradt a szám. Igaz, apu említett fegyverkereskedelmet a feljegyzéseiben, de Alexander Diodorus hangsúlya arról árulkodott, sokkal nagyobb dologról lehet szó, mint pár kis puskáról, amit aztán más, az övéhez hasonló szervezetnek ad el.

- Igen, tudunk róluk – vettem át a szót. – Tudjuk, hogy nagyok… és veszélyesek.

- Lenyűgöző. Akkor bizonyára azt is tudjátok, hogy a fegyverek ma délután elhagyták az Egyesül Államok területét, bármiféle nehézség nélkül, ami azt jelenti, hogy sem nektek, sem pedig másnak nem volt tudomása az üzletemről. Azért szép próbálkozás volt.

Tényleg pocsék titkos ügynökök vagyunk. A rosszfiú győzött. A filmekben sosem történik meg az ilyesmi. Az utolsó pillanatban mindig megjelenik egy titkos szövetséges, aki kimenti a bajbajutott főhősöket, és együttes erővel leszámolnak a rosszfiúval, és a fegyvereket is visszaszerzik.

A való élet egy óriási szívás, és amennyiben nem lenne vége hamarosan, hát egész biztos soha többet nem néznék egy akciófilmet sem, mert az összes egy nagy hazugság.

- Jó célt szolgált ez a raktár, de most már nincs szükségem rá, és ki tudja, talán valami árulkodó nyomot is hagynék magam után. Az, hogy ti is épp itt vagyok, még jobb. Első sorból nézhetitek végig a műsort. Mondanám, hogy nem fog fájni, de nem szeretnék hazudni. Nálatok sokkal keményebb embereket is hallottam már sikítani, miközben égtek.

- Égtek? – suttogtuk egyszerre Chazzel.

Az izomagyak, mintha csak Alexander Diodorus utolsó szavaira vártak volna, nekiálltak körbelocsolni a helyet valami folyadékkal, ami benzinnek nézett ki. Vagy olajnak. Szóval valamiféle olyan dolognak, ami remekül ég.

- A soha viszont nem látásra, Vogelék – hajolt meg előttünk Alexander Diodorus, majd vidám dúdolgatva elindult egy hátsó ajtóhoz, ahol már biztos várta egy kocsi, ami elrepítheti valami csúcsszuper, biztonságos villába, jó messzire az eseményektől.

- Tudom, sokszor mondtuk már ezt, de most tényleg eljött a vég – hadartam egy szuszra. A hangom jóval magasabb volt mint normális esetekben. Valahogy a tűzre egyáltalán nem számítottam. Ha egyedül vagyok, talán nem félek annyira, de a tudattól, hogy Chazt is hallani és látni fogom, ahogy meghal, émelyegni kezdtem.

- Igen, nagyon úgy néz ki, ezek az utolsó pillanataink együtt – mosolygott rám a bátyám. Hiába tüsténkedtek körülöttünk a rosszfiúk kannáikkal, hirtelen nyugalom tört rám. Biztos Chaz mosolya miatt. Benne volt minden, ami fontos és szép és jó. Otthon, jókedv, szeretet és Star Wars-maratonok sora.

- Tudom, azt mondtad, majd akkor jöhet az érzelgősség, ha túléltük az éjszakát, de már biztos nem éljük túl az éjszakát, szóval… azt szerettem volna mondani korábban, hogy nagyon szeretlek, és azt hiszem, az a kis üresség ami egész életemben bennem volt, azt nem apu hiánya okozta, hanem a tiéd – próbáltam nem sírni, de ez ugyanolyan lehetetlenség volt mint nem félni.

Chaz, fogalmam sincs, hogy, demódot talált arra, hogy megszorítsa kezeim.

- Ezek az utolsó szavaink, úgysem fogod már elárulni senkinek, mit mondtam, hogy aztán rajtam röhögjön a fél város, igaz? – nevette el magát idegesen Chaz. Elcsukló hangjából tudtam, csak azért próbál viccelődni, hogy megnyugtasson engem és magát is. Pedig akár mindketten nekiállhattunk volna hisztérikusan zokogni is, senki nem hallotta volna a rosszfiúkon kívül, de őket nem látjuk már soha többé. – Az, hogy találkoztam veled, a legjobb dolog ami egész életemben történt velem. Bár úgy terveztem, lényegesen több ideig leszek majd a nagytesód. Olyan sok fiút kellett volna még elhajtanom mellőled, és visszazavarnom téged a szobádba, ha túl sokat mutató ruhákban szerettél volna kilépni az utcára. Még csak azt sem tudtam megmutatni, hogy kell rendesen fogni egy lézerkardot.

- Szeretlek – mondtam.

- Én is szeretlek téged – válaszolta Chaz.

- És igenis tudom, hogy kell a lézerkardot fogni.

- Nem, nem tudod. A mutatóujjadnak…

- Na jó, szerintem végeztünk – kiáltotta el magát az egyik izomagy, egy másik pedig már készített is elő egy doboz gyufát.

Amennyiben ez lehetséges, még erősebben szorítottam Chaz kezét, és szorosan behunytam szemeim. Bárcsak gyorsan vége lenne. Bárcsak ne kéne ilyen csúnyán és félelmetesen végződnieaz egésznek. Bárcsak meg sem történne. Bárcsak érkezne valaki, gyorsan. Akárki.

Hallottam, hogy Chaz csendesen suttog maga elé valamit, párszor kivettem a nevem, meg azt, hogy legyek rendben, és ettől még rosszabb lett minden. A bátyám még az utolsó perceimben csak velem törődik. Meg sem érdemlek olyan testvért mint ő.

Mivel szemeim továbbra is csukva voltak, csupán hallottam, hogy az óriási vasajtó, amin keresztül becipeltek, ismét kinyílik. Azonnal odanéztem, hátha valami olyat látok, ami talán reménykedésre adhat okot.

Szinte végig sem néztem a berohanó embereken, rögtön elsikítottam magam. Kivételesen nem azért, mert annyira félelmetesek lettek volna, hanem mert három olyan ember volt ott, akikről úgy gondoltam, soha nem látom már őket. Illetve, egyiküket talán igen, de egészen biztos nem ebben a szituációban. Előttünk ugyanis, rosszfiú-verésre kész pozícióban, Simon Glasgow állt, valamint apu és anyu.


28. This place about to blow

| 2 notes
TAGGED AS: chapter

A terv első részének annyi volt a lényege, hogy magunkra vonjuk Alexander Diodorus figyelmét. Második rész nem létezett, mert minden további akció az első kimenetelétől függött.

Chazzel megindultunk a bárpult felé, hiszen mindenhez alkoholos segítségre volt szükség, amit elterveztünk. Legalábbis neki. Én sajnos kénytelen voltam megelégedni azzal, hogy próbálom magamba szippantani az ő ittas energiáit. Nem mertük megkockáztatni, hogy végül azért dobnak ki a klubból, mert kiskorú vagyok, és inni próbálok. Ez még a lúzer-kémek számára is kínos ügy lenne.

Chaz rendelt magának egy koktélt, amiben nagyjából öt különféle alkoholtartalmú ital volt, én pedig nagylelkűen kaptam egy pohár szederlevet. Még a pult mellől is tökéletesen fel lehetett látni a VIP-helyiségbe, szóval amíg Chaz nekiállt a terv első részének első feléhez, azaz szóba elegyedett pár csinos lánnyal, én folyamatosan felfelé tekintgettem. Nem hallottam, miről lehet szó, de úgy tűnt, mintha már csak férfiak tartózkodtak volna ott, ami azt jelentette, hogy valószínűleg rátértek valamiféle üzleti megbeszélésre. Egy nagydarab férfi igencsak morcosnak tűnt, Simon Glasgow is a fejét csóválta, és valamit súghatott Alexander Diodorusnak, legalábbis erre következtettem abból, hogy közelebb hajolt hozzá.

Talán azért, mert valamiféle főgonosz-megérzése azt súgta neki, körbe kell néznie a teremben, de lehet egész egyszerűen csak úgy gondolta, kicsit szemre veszi a felhozatalt, a lényeg, hogy Simon Glasgow lepillantott, és egyenesen rám nézett. Nem, nem egyszerűen rám, a szemeimbe. Már a második alkalom volt, hogy az arca hirtelen halálos rémületet tükrözött. A főnökének ugyan valószínűleg még fogalma sincs róla, kik vagyunk Chazzel, de amint bemutatkozunk neki, az első dolgom lesz megemlíteni, hogy amúgy a drága jobbkezének köszönhetően tartunk most itt. Ha szerencsém van, még azelőtt megölik, vagy megkínozzák Mr. Glasgowt, mielőtt velünk végeznének. Lehetőleg úgy, hogy én is lássam, vagy halhassam a folyamatot.

Simon Glasgow továbbra is idegesen valamit ismét magyarázni kezdett Alexander Diodorusnak, és pontosan abban a pillanatban készült volna felállni, és gyanítom feltűnésmentesen eltakarítani Chazt meg engem az útból, mikor a bátyám elordította magát:

- Ma este mindenki vendégem egy italra! – jó hangos tud lenni ha akar, valahogy még a dübörgő zenét is sikerült túlüvöltenie, és szavait vidám kurjongatás fogadta, eleinte csak a pult körül, majd távolabbról is. Gondolom folyamatosan jutott el az emberek fülébe a hír, miszerint a fekete inges sráctól ingyen koktélokat lehet kapni. Hiába volt a Club Periculumnak csupa elit emberekből álló közönsége, az ingyen cuccokat senki sem utasítja vissza, így a bátyámból pillanatok alatt ünnepelt sztár lett.

Hihetetlen, de működött a terv, a hatalmas kiáltozás és tülekedés a bárpult körül magára vonta Alexander Diodorus figyelmét is. Simon Glasgow  sajnos eltűnt, ami azt jelentette, nagyon kevés időnk van, mielőtt ránk küldene valakit, de Chaz, úgy tűnt, egyelőre biztonságban volt az őt istenítő emberek gyűrűjében.

A legokosabb talán az lett volna, ha én is beállok a tömegbe, és próbálom nagyon kicsire összehúzni magam, aztán mikor látom, hogy pár kéz nyúl a nyakam köré, széttörök pár poharat azon a bizonyos kézen, de ez a megoldás valamiért nem jutott eszembe. Láttam Simon Glasgowt eltűnni, láttam Alexander Diodorust, amint szinte kisfiús mosollyal az arcán nézi a pult körül folyó eseményeket, és csak arra tudtam gondolni, mindössze egy hely van, ahol biztonságban leszek: a női mosdó.

Átvágtam magam a tömegen, majd olyan gyorsan futni kezdtem, amennyire magassarkú topánkáim engedték. Talán még sosem könnyebbültem meg annyira, mint mikor végre berontottam a pink és fekete falakkal, valamint bútorokkal díszített helyiségbe. Más helyzetben talán próbálom megjegyezni a mosdó minden kis részletét, hogy majd öreg néniként (amennyiben persze megérem az öregkort) vissza tudjam idézni magamnak, milyen szuper helyen jártam, még csak azzal sem törődtem, hogy a tükörben magukat sminkelő lányok milyen lenéző pillantásokat vetnek rám, csupán fogtam magam, és berontottam az egyik fülkébe, lehajtottam a vécé ülőkéjét és felkuporodtam rá. Nem tudtam, meddig kell majd ott ülnöm, hogy elmúljon a veszély, de elhatároztam, ha kell, egész éjszaka ott fogok ülni felhúzott térdekkel.

Kicsit ugyan már kezdett elegem lenni abból, hogy egy tervünk sem sikerül úgy, ahogy szeretnénk, bár még mindig meg volt az esélye annak, hogy Chaz sikerrel jár, és a következő kiáltozás amit hallok, az már a rendőrség hangja lesz.

- Hahó, minden rendben? – hallottam egy hangot a fülkén kívülről. Női hang volt, az biztos, és biztos az egyik lányhoz tartozott, akik épp a tükrök előtt billegtek, mikor berohantam a mosdóba. Csendben maradtam. Talán, ha nem szólalok meg, azt hiszi, csupán beképzelte, hogy látott valakit befutni oda, és békén hagy, majd odakint elmeséli a barátnőinek, hogy “úristen, drágáim, totál kezdek bekattanni,  láttam egy lányt a vécében, aki aztán ott sem volt, szükségem van egy martinire, vagy kettőre, mert ez tök durva”.

Kérsz egy kis vizet?

Továbbra is csendben maradtam, és közben hangtalanul könyörögtem neki, hogy húzzon már el.

- Bántott a pasid? Mert tudod én is a barátommal, meg pár haverjával vagyok itt, elég erősek, biztos tudnak neked segíteni – folytatta a csaj. Sajnos elkövette azt a hibát, hogy egy pillanatra kiesett a szerepéből, és az egyik szónál elfelejtette elvékonyítani a hangját, én meg újból rájöttem, hogy óriási bajba kerültem. Jobban kellett volna figyelnem, kik is álldogálnak a tükröknél, akkor talán feltűnt volna, hogy az egyik szépség Alexander Diodorus sleppjéhez tartozik. Az, hogy nem csupán díszként tartják, hanem a banda tényleges tagja, már igazán az én óriási nagy pechem. Igazán tudhatnám, hogy a gonoszok között mindig akad egy gyönyörű nő. Elég, ha csak Emma Frostra gondolunk, például.

Továbbra is hangtalanul lemásztam a vécé tetejéről, majd az ajtóhoz léptem. Úgy tűnt, kifelé nyílik, szerencsére. Miközben a lány továbbra is az állapotom felől érdeklődött, én halkan elhúztam a kis kart, ami zárként szolgált, majd vettem egy óriási levegőt, próbáltam magamba szippantani az univerzum nagy harcosainak összes erejét, és egy hirtelen mozdulattal kivágtam az ajtót.

A lány azonnal elterült a földön, ráadásul sikerült egész erőset löknöm, hiszen még az orra is elkezdett vérezni. Keményebb fából faragták, mint hittem, ugyanis szinte rögtön fel is ugrott, és megállt előttem. Volt valami a testtartásában, ami azt sugallta, ő nem verekedős filmekből szerezte harctudását. Talán még nem lett volna késő elnézést kérnem tőle, amiért a jelek szerint bevertem az orrát, és meghívni egy békülő koktélra.

Már nyitottam is volna a szám, mikor a lány jobb lába hirtelen a magasba lendült. Sajnos, túlságosan lefoglalt az, hogy magamban nevetni kezdtem rajta, amiért egy pillanatra kivillant a bugyija, így nem volt időm védekezni a rúgás ellen.

Hátratántorodtam, és megkapaszkodtam az egyik mosdókagyló szélében. A számba hasító éles fájdalom, és a vér édes íze azt súgta, kvittek vagyunk, már ami a másiknak okozott sérüléseket illeti. Gyorsan megtöröltem ajkaim, majd szinte futva megindultam a lány felé. Senki nem sebezheti meg büntetlenül az arcom!

A hajához kaptam rögtön, úgy terveztem, hogy majd annál fogva lerántom a földre, ahol aztán addig ütöm, harapom, karmolom, amíg el nem veszíti az eszméletét. Ha lett volna nálam toll, talán még kicsit firkálgatok is az arcára, mikor ájultan hever már a padlón. Dedós módszer ugyan, de jót tett volna a lelki világomnak.

Sajnos, amint megragadtam pár szőke tincset, és magam felé húztam őket, a várt hatás elmaradt, ugyanis simán a kezemben maradtak.

- Műhaj? Komolyan? – kérdeztem a lánytól fejemet csóválva. Hiába, már a főgonoszok sem a régiek, ha efféle módszerekhez kell folyamodniuk a tökéletes hajkorona eléréséhez.

Ledobtam a hajszálakat a földre, majd a vállánál fogva terítettem le ellenfelem. Az esés közben sikkantott egy aprót, de a földön már csukott szemekkel terült el. Eleinte azt hittem, ez csak trükk lehet, felpofoztam párszor, hátha erre majd reagál valamit. Megcsiklandoztam az oldalát, böködtem a hasát, de ő mozdulatlan maradt.

- Ezek a gonoszok tényleg nem olyanok mint a filmekben – jegyeztem meg magamnak. Csalódott voltam, igen. Ennél azért nagyobb összecsapásra számítottam.

Átléptem a lány élettelen testén, aztán az egyik tükörben megnéztem, mégis mekkora a baj, már ami az arcomat illeti. Kicsit feldagat a szám jobb sarka, és úgy éreztem, mintha az egyik fogam éppencsak mozogna egy picit, szóval annyira nem volt vészes a helyzet mint gondoltam. Egy gyors kiruccanás a fogorvoshoz, plusz okos sminkelés és a nyomokat máris el lehet tüntetni. Már úgy sincs senki, akinek tetszeni akarnék.

Kicsit felborzoltam hajam, magabiztosan kihúztam magam, majd mint aki csak a szokásos dolgokat végezte a mosdóban, és fogalma sincs a padlón heverő lány testéről, kiléptem a klub forgatagába. A bárpult körül mintha már kisebb lett volna a tömeg, de gondoltam, amíg én odabent küzdöttem, Chaz már jópár embernek megvette a beígért italt, és azok az emberek már rég visszaszivárogtak a táncparkettre, vagy bárhová, ahonnan előkerültek. Sőt, Chaznek talán már sikerült is szóba elegyednie Alexander Diodorusszal. A VIP-részlegre siklott a tekintetem, de a bátyámat nem láttam ott. Furcsább volt viszont, hogy senki mást sem láttam. Se a lenge öltözetű lányokat, se Simon Glasgowt, se a sötét kinézetű üzletembereket, és természetesen megát Alexander Diodorust sem.

Épp kezdtem volna arra gondolni, hogy ez akár egy nagyon rossz hely is lehet, és talán minél előbb meg kéne keresnem Chazt, hogy aztán gyorsan elhúzhassunk a helyszínről, mikor mindkét oldalról erős karok ragadtak meg, és egy plusz kéz befogta a számat, nehogy sikítsak. Az idegenek olyan könnyedén emeltek fel a földről, mintha papírból lennék, és gyorsan egy hátsó helyiség felé kezdtek cipelni. Egy ideig még a szabadulás helyett próbáltam arra koncentrálni, merre is visznek pontosan, hátha egy szabadulási kísérlet közben, még jól fog jönni az információ, de végül valamelyikük egy egyszerű fekete zsákot húzott a fejemre, és többet nem láttam semmit.

Ez azonban azt jelentette, hogy a kéz eltűnt a szám elől, és ezzel engedélyt kaptam arra, hogy sikíthassak. Mit ne mondjak, maximálisan ki is használtam kedvességüket.


Szolgálati közlemény

Ma délután, majdnem egy órája befejeztem a The Vogels írását. Nem, nem úgy, hogy félbehagytam, hanem végigírtam a történetet. Tudom, ez elég fura lehet azok után, hogy már szerintem két hónapja egy betűt sem írtam a sztorihoz, de az elmúlt nagyjából egy hétben annyira belehúztam, hogy… nos… befejeztem.

Furcsán üresnek érzem most a fejem, elvégre majdnem másfél évig írtam, sőt, talán több ideig is, emlékszem, a fejemben akkor született meg az ötlet, mikor tavaly a vizsgaidőszak kellős közepén megjelent előttem két testvér képe, akik sosem találkoztak, és valami óriási nagy kalamajkába keverednek. Akkor még nem létezett semmi a sztoriból, csupán egyetlen jelenet, amit még nem olvashattatok, de a lényeg, hogy a klubban játszódik. Szép lassan aztán kialakult minden, és nekiálltam írni.

Most pedig végeztem vele. Ez nem azt jelenti, hogy vége mindennek, mert magát a történetet, figyelem, három részesre tervezem! Már mindkettőnek le van írva az első pár oldala, egyelőre azért nem osztom meg őket veletek, mert nagyon csúnyán lelőném vele az első rész sok poénját. Várjatok türelmesen. 

Azt hiszem, öt fejezet van szépen sorbaállítva itt a Tumblr-en, ezeket szokás szerint pénteken olvashatjátok majd. Reményeim szerint egyik pénteken sem fogom elfelejteni, hogy közzétegyem őket. Ha jól számolom szeptemberben még bőven kitartanak majd Kat és Chaz kalandjai, utána pedig következik a folytatás. Jee.

Köszönöm, hogy kitartottak, a szünetekben is, és várjátok szorgalmasan az utolsó fejezeteket, szerintem megéri! Sosem voltam még olyan büszke egy alkotásomra sem, mint erre.

Csókok:

Bebe


27. Land of the freak now, baby

Középiskolás éveim alatt, hála Cherrynek, és a szinte hozzánőtt sleppnek, akiket azt hiszem, én is a barátnőimnek hívtam, rengeteg bulin vettem már részt. Házibulin, egyetemi bulin, kertibulin, vagy éppen olyan bulikon, amiket nem is lehetett volna bulinak nevezni, hiszen Cherry csak hazudott a szüleinek, meg nekem is (ugyanis félt, hogy másképp nem kísértem volna el), csak azért, hogy szabadon eltölthessen pár órát egy egyetemista fiúval, anélkül, hogy az apja kiverné a balhét. Amíg ők a srác szobájában jól szórakoztak, én odalent, a nappaliban narancslevet szürcsölgetve néztem az American Idolt Cherry lovagjának családjával. Pedig legjobb barátnőm óriási felhajtást ígért nekem, és táncot, meg mindenféle őrültséget. Azt, hogy a Professzor miért félti jobban lányát a randiktól, mint a buliktól, sosem sikerült kiderítenem.

Akármennyi bulin is vettem részt, egyik előtt sem voltam olyan ideges, mint azon az estén, mikor Chazzel Alexander Diodorus leghíresebb, és legmenőbb klubjába tartottunk.  Legalábbis Chaz elmondása szerint. Én ugyanis még sosem hallottam a Club Periculumról, így azzal sem voltam tisztában, hogy nagyon nehéz bejutni oda. Vagy nagyon sok pénz kell hozzá, vagy hírnév. Vagy olyan eszméletlen dögös külső, hogy az előző két szabályról rögtön megfeledkezzenek a kidobók, ahogy meglátnak.

- Csak semmi nyomás, Kat – jegyeztem meg halkan a gardróbom egész alakos tükrében, mikor egy kinyúlt melegítőnadrágban, Chaz egyik Star Trek-pólójában, kócos, hanyagul összefogott hajjal néztem végig magamon.

Hallottam, hogy Chaz a szobájában vígan énekelget, miközben fel-alá mászkál. A fiúknak mindig olyan könnyű a dolguk. Elég ha felkapnak magukra egy csinosabb inget, meg egy elegáns nadrágot, megigazítják a hajukat, hogy azért úgy tűnjön, mintha foglalkoztak volna vele, és már készen is vannak.

Nekünk, lányoknak, sokkal nehezebb. Milyen ruhát vegyünk fel? Mi a legelőnyösebb? Vajon milyen fényhatások lesznek a klubban, melyik ruha mutat a legjobban villodzó fények között, vagy éppen a majdnem teljes sötétségben? Hány centis sarok az ideális, mikor magassarkút húzunk miniruhához, hogy azért dögösen nézzünk ki, de ne olcsónak? Egyenes, vagy természetesen hullámos haj? Sötét, vagy natúr smink? Maradjak a kényelmes, ám cseppet sem dögös Tapsi Hapsi-mintás bugyimnál, vagy bújjak egy szexis fekete tangába?

Hiába néztem végig az apu pénzéből vásárolt ruhák tömegén igencsak kritikus szemmel, újra meg újra, egyik sem tűnt olyannak, amivel kitűnnék a csodásan tökéletesen festő Santa Monica-i lányok közül.

- A fenébe – sóhajtottam, és idegesen végighúztam kezeim kócos hajamon.

Sosem voltam az a lány, akinek gondok lettek volna az önbizalmával. Persze, szívesen elfogadtam volna néhány számmal nagyobb ciciket, vagy anyu csodás arany hajkoronáját, de tudtam értékelni a sokak szerint helyesen kerek orrom, meg a hasam, ami hála pár csodás génnek, még egy óriási lakoma után is lapos maradt.

Úgy néz ki, mikor az ember lánya örökre elveszíti legjobb barátját, és még a fiú is tojik rá, akit kedvel, ráadásul a világ legrosszabb kémje is egyben, az önbizalom elpárolog.

- Hahó, kész vagy már? – lépett be szobám ajtaján Chaz, és mikor egy pillanatra elszakítottam tekintetem a tükörtől, megpördült előttem, hogy láthassam, mennyire csinos. Fekete inget húzott magára, az egyik farmernadrágot, amit én erőltettem rá egy dizájnerüzletben, ráadásul állandóan össze-vissza göndörödő haját is hátrafésülte, hogy még elegánsabb legyen a kinézete.

- Úgy nézel ki, mint egy igazi kém – vetettem rá egy halvány mosolyt.

- Köszi, te… te nem – ráncolta össze szemöldökét Chaz.

- Sajnálom, nem hiszem, hogy ez menni fog nekem. Soha nem fognak beengedni abba a klubba, érzem, és miért is tennék, mikor valószínűleg minden este hosszú combú modellányok százai szeretnének bejutni oda, és valószínűleg közülük is kirúgnak egy csomót – horkantottam mérgesen. Sajnos Chaz figyelmét egy darabig elveszítettem, amint megemlítettem a modelleket, de utána fejét csóválva mögém lépett, és kezeit a vállamra helyezte.

- Ha most egy olyan beszéd jön, hogy nem érted miről beszélek, mert a tükörben egy bimbózó rózsaszálat látsz, sikítani fogok – morogtam.

- Nem, ha akarnék sem tudnék ilyesmit mondani, nem vagyok sem a legjobb barátnőd, sem pedig anyu. Szörnyen nézel ki – nevette el magát Chaz. – És akármennyire is lenne nagyon vicces, ha így állítanál oda Club Periculumhoz, ma éjszaka nem az önbizalomhiányos tinédzserre, hanem Katarinára, a szuperkémre van szükségünk. Arra, aki egyedül szembenézett Owen Philippel…

- Aki megölt volna, ha te nem lépsz közbe…

- És, aki zseniálisan elterelte Mr. Otis figyelmét.

- Aki megmérgezett volna, ha nem rángatsz el mellőle. Nélküled már kétszeresen halott lennénk, Chaz.

- Épp ezért dolgoznak párokban a kémek. Egyedül ügyesek, de együtt zseniálisak. Épp ezért, ma este, az összes kis hibánkból tanulva, odamegyünk, és végzünk ezekkel a gazemberekkel. Mi ketten, Kat és Chaz. Egy óra múlva találkozunk odalent. Menni fog, hidd el! – szorította meg vállaim Chaz.

Ismét elmosolyodtam. Szerettem volna kihasználni ezt a tökéletes testvéri pillanatot, és elmondani neki, mennyire szeretem, talán a legjobban az egész világon, és hálás vagyok a Sorsnak, hogy egymás mellé sodort minket, még ha igen kegyetlen módon tette is ezt. Mert igenis mindenki létezik egy másik fele, a tökéletes társ, és néha előfordul, hogy ez a másik fél nem szerelem útján érkezik, ami nem is baj, mert így talán még erősebb a kötelék.

- Chaz, én…

- Csitt, majd ha túléljük az éjszakát, rendben? – kacsintott rám bátyám, majd egy gyors csókot nyomott fejem búbjára. – Gyerünk, csípd ki magad!

 

A testvéri, könnyfakasztó pillanat után, bevallom, már sokkal bizakodóbban álltam a helyzethez. Olyan nagyon borzalmas dolgok úgysem történhetnek, hiszen Chaz velem lesz, és mikor az én figyelmem elkalandozna, vagy lankadna a figyelmem, ő mindig ott lesz, hogy megvédje mindkettőnket. Kivéve, talán abban az esetben, ha az én agyam leblokkolásának pillanatában két modell-alkatú lány nekiállna csókolózni pont az orrunk előtt, ez pedig elterelné a bátyám figyelmét, de az ilyesmire azért elég kicsi az esély. Legalábbis remélem.

Az öltözködést illetően egy fekete miniruha mellett döntöttem. Kicsit puffosabb ujja volt, mély dekoltázsa, de egy csodamelltartónak köszönhetően úgy nézett ki, mintha egészen szép, méretes cicijeim lettek volna. Nem fogtam össze a hajamat, és a természetes hullámossága mellett döntöttem. A szemeimet sötétszürke festékkel kentem ki, ahogy még Cherry tanította nekem, és abba a magassarkú cipőbe bújtam, amit az Owen Philip-féle interjún is hordtam. Akár nevezhetjük szerencsecipőnek is, mert élve megúsztam a kalandot.

Igazi kémekhez hasonlóan nagyon szívesen rejtettem volna pár kést a cipőm sarkába, vagy pár éles tűt a hajamba, mintha csak csatok lennének, de feltűzött haj sosem állt jól, a többi fegyver pedig egészen biztos megbukott volna a biztonsági vizsgálatokon. A klubban talán majd lesz alkalmam improvizálni, ha valaki rám támadna.

- Ez már valami – bólintott elismerően Chaz, mikor letipegtem a lépcsőn.

- Menjünk, rúgjunk szét pár bűnöző-segget! – karoltam belé. A kocsi felé menet elviccelődtünk azon, mégis mi lehetne az álcánk. Én azt javasoltam, hogyy lehetnénk egy nemzetközi szupermodell, meg az éppen aktuális játékszere (azaz barátja), de Chaznek nem igazán nyerte el a tetszését ez a mese, szóval úgy döntöttünk, amíg senki nem kérdez minket, addig csendben maradunk. Ha kérdeznek, majd leütjük őket, hátha az a válasz kielégíti őket.

A BMW-vel mentünk, mert az sokkal jobban illett a csupa fekete szerelésünkhöz. A hatás kedvéért hangosan bömböltettünk valami borzalmas, hamisíthatatlan klubslágert, amitől ugyan mindkettőnknek megfájdult a feje, de a jelek szerint bevált az álca, ugyanis, ahogy lassítani kezdtünk a szórakozóhely előtt, ahol óriási sor kígyózott, már ugrott is elénk egy egyenruhába öltözött srác, hogy vigye el az autónkat a parkolóhelyre. Először Chaz ugrott ki, majd megkerülte az autót, és engem is kisegített. A biztonsági őrök már nyitották is előttünk is a kordonokat. Nem gondoltam volna, hogy ilyen egyszerűen be fogunk jutni, épp ezért, miközben a sorban álldogálók tekintetének kereszttüzében bevonultunk a klubba, végig arra számítottam, hogy valaki majd elkapja a karjaink és beront valami sötét helyiségbe, ahol rögtön el is vágják a torkunk.

Ez nem történt meg. Csupán annyit kérdeztek meg, van-e nálunk valami, amit szeretnénk, ha a ruhatárbe tennének. Miután nemmel válaszoltunk, már mehettünk is tovább a fő részbe, ahol maga a buli folyt.

Sosem jártam még egy egyetlen szórakozóhelyen sem, Palo Altóban nagyon szigorúan veszik a 21 éven aluliak számára tilos-szabályt, de úgy éreztem, akárhány klubban fogok járni életem során, a Club Periculum egész biztos a leggyönyörűbb lesz az összes közül. Amennyiben nem éljük túl az éjszakát, akkor meg főleg.

A mennyezetről hosszú, különféle hosszúságú és formájú lámpák lógtak le, ezek világították meg a helyiséget, a lila és a kék szín különféle árnyalataival. A falak mellett kis bokszok húzódtak, ahová beülhettek az emberek, léteztek kisebbek-nagyobbak egyaránt, gondolom mindenki azt választotta, amelyik jobban megfelelt pénztárcája igényeinek. Az óriási terem közepén állt a kör alakú bárpult, mixerek dobálgatták az üvegeket, poharakat, mindent, ami a koktélkészítéshez kell, bár inkább olyannak tűnt, mintha a zene ritmusára táncolnának, és csak mellékesen lennének kezükben az italok. Annyira lefoglalt, hogy őket nézzem, fel sem tűnt, mi van a bárpult felett, csak azután, hogy Chaz idegesen megrángatta a karom, és valami egészen érdekes nyüszítő hangot kiadva mutogatni kezdett. Eleinte nem értettem, mitől ijedt meg ennyire, hiszen az építmény inkább tűnt fantasztikusnak, mint félelmetesnek. Valószínűleg a VIP-helyiségek VIP-helyisége lehetett, ugyanolyan kör alakú, mint a bárpult, csupa fehér bútorral, selyemfüggönyökkel, meg egy hatalmas csillárral, ami úgy nézett ki, mintha milliónyi kis világító gyöngyből állna.

Aztán megláttam. Először csak Simon Glasgowt, egyik kezében egy pezsgőspohárral, ölében pedig egy igencsak lengén öltözött lánnyal, aki úgy csimpaszkodott belé, mintha az élete függene tőle. Fura volt Mr. Glasgowt elegáns, fekete öltönyben, és hátrafésült hajjal látni, még érdekesebb volt talán, hogy nevetett, bár nem éppen tűnt őszítének vigyora. Mellette egy borzas, fekete hajú férfi ült, borostás arccal, csupa fehérbe öltözve, és a jelek szerint ő mesélte a viccet, amin Simon Glasgow, és a társaságból mindenki más, főleg fiatal, miniruhás lányok, jót mulattak.

- Ő az emberünk. Ő Alexander Diodorus – mondta aztán Chaz, a fekete hajú pasasra mutatva.

- Lássuk, mihez tud kezdeni a világ legrosszabb kémjeivel – vigyorodtam el szélesen.


26. We’re not afraid to say, we’re here to save the day


TAGGED AS: chapter

Sosem vesztettem még el az eszméletem. Akkor sem, mikor az a bizonyos barkácsórás incidencs történt, vagy mikor pár éve júliusban elaludtam a strandon, bármiféle napfény elleni védelem nélkül, és a végén igencsak csúnya napszúrást kaptam.

Talán épp ezért, a tudatalattim sem volt teljesen tisztában azzal, mit kéne csinálni, így ahelyett, hogy életem különféle kellemes pillanatai peregtek volna le szemeim előtt, mindössze két szó visszhangzott a fejemben, újra meg újra:

Alexander Diodorus.

Simon Glasgow az ő nevét emlegette, pár másodperccel azelőtt, hogy valamiféle gonosztevő trükköt-bevetve elkábított volna.

Elképzelhető ugyan, hogy az Alexander Diodorus egy álnév, mert igencsak annak hangzik. Az esély azonban megvan arra, hogy mégsem az, mivel azok a tagok, akikkel eddig találkozunk mind görögnek néztek ki, illetve, görögök is voltak. Gondolok itt Mr. Otisra, például. Az egyetlen kivétel Simon Glasgow, de ki tudja, talán a felmenői között akadnak görögök. Vagy annyira jó a szakmájában, meg a gonosz pillantások lövellésében, és a fenyegető hangnem alkalmazásában, hogy Mr. Diodorus az ő kedvéért félretette hazafias elveit.

Alexander Diodorus. Tökéletes név egy bűnözőkből álló csoport vezetőjének, azt kell mondjam. Van a hangzásában valami titokzatos, ám ugyanakkor félelemkeltő. Amennyiben nem álnévről beszélünk, vajon a szülei tisztában voltak vele, hogy már a születéskor megpecsételték fiuk sorsát?

- Kat! – hasított bele gondolataimba hirtelen, igencsak udvariatlan módon egy hang. – Kat, hallasz engem?

Hallottam, de a sötétség túlságosan erősen szorított magához, nem tudtam válaszolni.

Alexander Diodorus. Most, hogy már tudjuk a nevet, vajon mennyire lesz könnyű, vagy éppen nehéz megtalálni a hozzá kapcsolódó személyt? Én arra tippeltem volna, hogy nagyon nehéz. Úgy értem, ha még a CIA sem tudta kideríteni, ki ő, pedig nekik aztán rengeteg különleges ügynök, meg számítógép, és műhold, meg lehallgatókészülék áll rendelkezésükre, akkor Chaznek és nekem mennyi az esélyünk?

Alexander Diodorus nyilván remeteéletet él, valami eldugott kis házacskában a nevadai sivatagban, és néha, eltorzított hanggal, a fejére félelmetes maszkot húzva küld üzenetet embereinek. Talán még sosem látta senki. Simon Glasgow sem.

- Kat, sajnálom, de nincs más választásom! – szólalt meg ismét a nagyon durva hang. Nem adta fel egykönnyen, ami borzalmasan idegesített. Tetszett a sötétség, biztonságos volt és meleg, de nem a kellemetlen, fojtogató fajtából. Miért kellett volna otthagynom ezt a tökéletes helyet?

Aztán hirtelen már semmi sem volt tökéletes és meleg, úgy éreztem, mintha valaki egy óriási vödör jeges, savas folyadékkal öntött volna arcon.

Mikor köhögve és prüszkölve kinyitottam szemeim, és Chazt láttam meg magam előtt álldogálni, kezében egy műanyag vödörrel, amiből a buli éjszakáján még sört vedeltek, rájöttem, hogy tényleg lelocsolt valamivel, bár amit savas folyadéknak hittem, nem volt más, mint színtiszta víz. Klóros víz.

- A medencéből? Tényleg? – hörögtem, miután sikerült egy kicsit magamhoz térnem.

- Ne haragudj, de mikor eszméletlenül találom a húgomat a medence partján fekve, nem az az első gondolatom, hogy gyorsan befutok a konyhába egy üveg kristálytiszta vízért, hogy még életmentés közben is óvjam bőrét a kiszáradástól! – hadarta egy szuszra idegesen Chaz, és messzire elhajította a vödrét.

- Arra volt időd, hogy belefektess az egyik napozóágyba – jegyeztem meg, mosolyogva, nehogy azt higgye, emiatt is mérges vagyok rá. Igazából a víz miatt sem voltam mérges. Visszagondolva, az a sötétség egyáltalán nem volt olyan kellemes és barátságos, mint eszméletlenül hittem.

- Nem, így találtalak itt, mikor kijöttem – csóválta meg fejét Chaz, és leült mellém.

A meglepettségtől óriásira nyíltak a szemeim. Ha nem Chaz, akkor valószínűleg Simon Glasgow volt az, aki nem hagyta, hogy a ház fala mellett heverjek ájultan. Ami igazán kedves tőle, bár nem értettem, miért is tette ezt, hiszen pontosan azért kerültünk a kertbe, meg a ház oldalához, mert ő azzal fenyegetett, hogy meg fog ölni. Talán mikor meglátott rongybaba módjára heverni, rájött, nem vagyok több egy gyereknél, és ettől hirtelen jobb emberré változott. Talán épp az egyik idősek otthonában tevékenykedik már önkéntesként.

Vagy csupán úgy gondolta, nem lenne igazságos megoldás, ha egyszerűen beledobna a medencénkbe, amíg eszméletlen vagyok, és hagyná, hogy megfulladjak, hanem kieszel valami sokkal frappánsabb gyilkosságot, csak nekem.

A második lehetőség sokkal valószínűbbnek tűnt.

- Kat, mi történt egészen pontosan az éjjel? – kérdezte Chaz, aggodalommal teli hangon.

Vettem egy mély levegőt, majd gyorsan elkezdtem neki mesélni az egész történetet. Sajnos, már az elején megakasztott egy körülbelül tíz perces nagytestvéri fejmosás arról, mennyire nem szabad a betörő után eredni, mikor zajokat hallunk, mert az életünk sokkal értékesebb, mint a tévénk, de miután eljutottam arra a pontra, hogy a titokzatos ember nem más volt, mint Simon Glasgow, Chaz végre csendben maradt.

Velem ellentétben, biztos jópárszor ájult már el élete során. Miközben a kis fogócskánkat emlegettem neki a kertben, Simon Glasgow-val, akkor is pontosan úgy nézett ki, mint aki pillanatokon belül eszméletlenül terül el a napozóágyon.

- Próbáltam menekülni előle, de szerintem igazából ő volt az, aki csapdába csalt engem – morogtam mérgesen. A kövek elhajítása, hogy úgy tűnjön, mintha járna arra valaki, a világ egyik legősibb trükkje, igazán tudhattam volna. Végig, amíg azt hittem, Simon Glasgow elől menekülök, tulajdonképpen a karjaiba rohantam.

- Azt hittem, sikerül elterelnem majd a figyelmét, egy kis beszélgetéssel, és egy ideig sikerült is, de aztán a tarkómnál csinált valamit, és… igen, így kötöttem ki itt – vontam vállat.

- Ezt nem értem… - csóválta meg fejét Chaz. – Mr. Glasgow nem épp olyan embernek tűnt eddig, akitől kegyelmet lehetne kérni egy kis csevegéssel. Mi történhetett vele?

- Talán saját magát is sokkolta a dolog, hogy véletlenül elkotyogta nekem a szervezetük vezetőjének a nevét – mondtam aztán vigyorogva. Szándékosan nem szőttem bele ezt a kis momentumot az eredeti mesébe, szerettem volna valami hatásosabb módon előadni.

- Hogy mi? – pislogott rám Chaz, én pedig megismételtem az előző mondatom.

- Nem mintha olyan sokra mennénk vele. Van egy olyan érzésem, hogy a pasas csak egy árnyék lehet a háttérben.

- Azért igazán elmondhatnád nekem is, mi is a neve pontosan a mi Keresztapánknak.

- Alexander Diodorus – próbáltam elmélyíteni a hangom, és lassan beszélni, hogy még félelmetesebben hangozzon az egész.

Úgy tűnt, a kis trükköm bevált, Chaz ugyanis hirtelen félrenyelte a semmit, és fulladozni kezdett.

- Biztos jól hallottad? – kérdezte, miután némiképp összeszedte magát, pár hátbaveregetés segítségével, az én jóvoltamból.

- Egészen biztos – bólintottam.

- Az nem lehet. Alexander Diodorust mindenki ismeri.

Azt hiszem, akkor sem lepődtem meg volna jobban, ha Chaz azt mondja, Alexander Diodorusnak kék színű a bőre, és szárnyak nőttek ki a hátából.

- Hogy érted, hogy mindenki ismeri?

- Úgy, hogy… izé… tudod. Ismert ember. Santa Monicában, legalábbis.

- Elég furcsa emberek vagytok, ha nálatok a bűnözők számítanak sztároknak – vontam fel egyik szemöldököm.

- Nem, nem, félreértesz. Nem azért híres, mert bűnöző. Hanem mert, tudod, afféle playboy tipus. A legtöbb klub és szórakozóhely az ő tulajdonában áll, és a sztárok között legendásak a partik, amiket a villájában szokott tartani. Népszerű a főiskolások körében, mert minden kedden ingyenesen mehetnek be a klubjaiba, és népszerű az idősebbek körében is, mert borzalmasan komolyan veszi, hogy csak nagykorúakat szolgál ki, egy éve körülbelül még egy kampányt is szervezett, hogy felhívja a tinédzserek figyelmét a túlzott alkoholfogyasztás veszélyeire.

- Az emberek tehát nem is gondolnak arra, hogy valami nem stimmelhet a háttérben. Gondolom, a rendőrség sem szaglászik utána, mert egyrészt, ha tényleg ilyen gazdag, simán lefizetheti őket, másrészt meg, eszük ágában sincs mélyebben kutakodni, amíg tudnak foglalkozni azzal, mennyien rongáltak meg köztulajdont, azután, hogy Alexander Diodorus klubjaiból támolyognak hazafelé, és hasonlók.

- Pont ugyanezért mi sem rohanhatunk a rendőrségre, mert egészen biztos kinevetnének minket.

- Okos fazon ez a Mr. Diodorus – bólintottam elismerően. Biztos nem hiába választotta pont Simon Glasgowt a jobbkezének. Úgy tűnt, ők ketten azok, akikbe, a többi emberükkel ellentétben, szorult némi sütnivaló is. Az, hogy az a “némi sütnivaló” egyet jelentett azzal, hogy mindketten gonosz zsenik, kicsit nehezítette ugyan a munkákat, de mindig  tisztelni kell az ellenfelet.

- Mihez kezdjünk most? – kérdezte aztán Chaz.

- Teljesen nyilvánvaló, hogy mihez – húztam ki magam. - Még egyszer, utoljára, a saját kezeinkbe vesszük az ügyet.


25. Three rounds and a sound


TAGGED AS: chapter

Eleinte azt hittem, csupán álmodok. Bár nem tudom, hogy került volna egy óriás pizzákkal teli álomba, egy helyéről kiszakadó, óriási faajtó hangja, de történtek már ennél hihetetlenebb dolgok is velem abban a bizonyos álomországban.

Aztán újra meghallottam a hangot, és már biztos voltam benne, hogy mindez a valóságban történik. Valaki járt a házunkban, pár órával azután, hogy én megfogadtam magamnak: soha többet nem fogom hagyni, hogy bármi közöm legyen olyan dolgokhoz, amik nem átlagosak. Igaz, egy betörőt az éjszaka közepén, akár átlagosnak is lehetne nevezni, és ilyenkor az átlagos emberek reakciója a rendőrség azonnali értesítése lenne.

Az én kezem miért csúszott akkor mégis akaratlanul az ágyam alá rejtett konyhai kés felé, ahelyett, hogy a mobiltelefonom kaptam volna fel?

Pár pillanatig csendben füleltem, még levegőt sem mertem venni, nehogy elszalasszak egy újabb zörejt. Semmi. A házban tökéletes csend honolt, melyet csak a kint ciripelő tücskök, illetve a rikácsoló sirályok zavartak meg.

Továbbra is szorosan markolva a kést, nekiálltam a szobám ajtaja felé araszolgatni, lehetőleg minél kevesebb zajt csapva. A betörő, akár hozzám hasonlóan lábujjhegyen járhatott volna épp a szobám előtt is, sokkal biztonságosabb mindkettőnk számára, ha úgy gondolja, alszok. Nekem azért, mert mégiscsak egy betörő, aki akár tartozhat a veszélyesebb fajtához is, neki pedig azért, mert nem igazán sikerült még kitapasztalnom, hogy kell egy kést használni halálos sebek ejtése nélkül. Akármennyire is udvariatlan dolog betörni mások házába, megölni azért nem szerettem volna a fazont.

Résnyire nyitottam szobám ajtaját, és kilestem a folyosóra. Sehol senki. Még csak ismeretlen parfüm vagy szappanszagot sem éreztem a levegőben.

- Chaz! – suttogtam. – Ha te vagy az, jelezz valamit, mert egy kés van nálam, és nem szeretném véletlenül a hasadba állítani!

Senki nem válaszolt. Sem a bátyám, sem pedig a titokzatos betörő, én pedig ahelyett, hogy visszamásztam volna az ágyamba, elfelejtem ezt a kis közjátékot, és visszatérek eredeti tervemhez, a többnapos alváshoz, elindultam a földszint felé. Csak egy pillantást szerettem volna a bejárati ajtóra vetni, hogy megtudjam, pontosan mi is a helyzet.

Nem tudtam eldönteni, hogy csalódottságot, vagy megkönnyebbülést éreztem-e, mikor láttam, hogy a bejárati ajtónk, csak úgy, mint az udvarra, vagy éppen a garázsba vezető ajtó, tökéletesen a helyén van. Normális emberként, nyilván örültem neki, a lelkem mélyére bezárt titkos ügynök palánta viszont borzalmasan szomorú volt, hogy nincs esélye egy utolsó, izgalmas kalandra.

- Chaz! – próbálkoztam ismét a bátyám megszólításával. Ki tudja, talán csak a hűtő ajtaját sikerült túl nagy robajjal becsapnia, mikor lesurrant a konyhába egy kis éjszakai nassolásra, én meg arra keltem fel.

- A bátyád nem fog felkelni – hallottam egy hangot hirtelen a lépcsők irányából. Egy nagyon skót akcentusos hangot.

Vajon mennyi lehet az esélye annak – gondoltam, miközben nagyon-nagyon lassan készültem hátra fordulni, hogy szembe találjam magam a behatolónkkal -, hogy Santa Monicában több Skóciából érkezett rosszfiú is akad?

Körülbelül semmi, pontosan. Erről tökéletesen meg is bizonyosodtam, mikor megláttam Simon Glasgow-t ácsorogni a lépcsőnk legalsó fokán, mellkasa előtt összefont karokkal, lustán a falnak dőlve.  A csupán a Hold által megvilágított szobában még ijesztőbbnek tűnt, mint egyébként, szóval meg sem próbáltam hősködni, vagy hasonlók. Késem gyorsan ledobtam a földre, majd felemeltem kezeim. Vajon foglalkozik az olyan apróságokkal, mint hogy nem ölünk olyan embereket, akik megadják magukat?

- Buta egy kislány vagy te, Katarina Vogel – mondta gúnyos hangon Simon Glasgow, leeresztette kezeit, és lassú léptekkel megindult felém. – Hiába tudod, hogy a rosszfiúk úgyis ügyesebbek, okosabbak nálad, és különben is, a való életben mindig ők győznek, te csak azért sem vagy képes meglapulni. Ejnye.

Behunytam szemeim, és legszívesebben igazat adtam volna Simon Glasgownak, ha cserébe, megkíméli az életem. Még azt is megosztottam volna vele, hogy éppen lemondani készülök a titkos ügynökségről, és soha többet nem fogom zaklatni a bandájukat. Sok sikert kívántam volna a fegyverkereskedéshez, meg a különféle gyilkosságokhoz, bár azt egészen biztos nem osztom meg vele, hogy rajtunk kívül egy sokkal profibb valaki is a nyomukban van. Ennyire azért még én sem fogom hátráltatni a CIA munkáját.

- Tudod, a feletteseim folyamatosan kérdezik, miért olyan nehéz leállítanom egy gyereket, meg a bátyját, aki, ismerjük be, szintén gyerekként viselkedik! – Simon Glasgow időközben már mellém ért, és sétálgatni kezdett körülöttem. Szemeim továbbra is csukva tartottam, de leheletét éreztem nyakamon. Az összes kis pihém égnek állt tőle, bár teljesen más okból, mint mikor egy nappal azelőtt Aiden szuszogott rám ugyanúgy.

- Eddig általában sikerült őket meggyőznöm arról, hogy a Vogel-gyerekek teljesen ártalmatlanok. Kicsit játszadoznak, kis bosszúságot okoznak ugyan, de legalább nem unalmas velük az élet. Sajnos, azonban, ezek az idők már elmúltak, Katarina. A bátyád és te nagyon felidegesítettetek engem.

Nyüszítettem egy aprót.

- Sajnálom, de nincs más választásom, véget kell vetnünk ennek a kis játéknak, itt és most. Úgy, ahogy a szüleitek, némileg komolyabb játékának is véget vetettünk nem olyan régen.

A szüleink. Ahogy Simon Glasgow kiejtette száján a szót, szemeim kinyíltak, kezeim pedig ökölbe szorultak. Lehetséges, hogy Chazzel borzalmas kémek vagyunk, akik tényleg úgy lennének a leghasznosabbak, ha távol maradnának a profik munkájától. Azt viszont senki ne merészelje mondani nekem, hogy anyu és apu nem voltak jó, sőt, talán a legjobb kémek, mert annak bizony velem, és a verekedős filmek által szerzett harctudásommal kell szembenéznie, amivel olyan sérüléseket tudok okozni, amik talán nem is lesznek szándékosak.

- Én is sajnálom, de én ezt nem fogom olyan könnyen hagyni! – vetettem egy gúnyos mosolyt Simon Glasgowra, mikor pont előttem állt, és kihasználva azt a pár pillanatot, amíg meglepődött, térdemmel erősen arra a pontjára rúgtam, ahol a legjobban fáj.

Utána rohanni kezdtem, méghozzá az udvar felé, mert úgy éreztem, a különféle bokrokban, meg fák mögött sokkal jobban el tudok bújni, mint a házban bárhol. Arról nem is beszélve, hogy egy szomszéd kertjébe is átmászhatok a kerítésen keresztül, ha túlságosan veszélyessé válna a szituáció.

Végigosontam a medence mellett, gondosan ügyelve arra, nehogy megcsússzak, és a vízbe zuhanjak, majd pontosan úgy, ahogy elterveztem, elbújtam egy pálmafa mögé. Sajnos nem volt olyan vastag a törzse, hogy az egész testem eltakarja, de reménykedtem benne, hogy az éjszakai sötétség, és a sötétlila pizsamám elrejtenek majd Simon Glasgow szemei elől.

Szorosan a fa törzséhez lapultam, és pár mély, bár nem túl hangos lélegzettel próbáltam kissé lenyugtatni magam. Ha eredetileg Simon Glasgow nem is szeretett volna megölni, hát egész biztosan hidegvérrel fogja elvágni a torkom, vagy bármi hasonló, miután sikeresen magamra haragítottam azzal, hogy megrúgtam. Buta, buta Kat!

De mégis mit kellett volna tennem? A fickó a halott szüleim sértegette! Az ilyesmit akkor sem ússza meg szárazon az ember, ha nem egy titkos ügynök palántával kezd ki! Ráadásul valamit a bátyámmal is tett. Hogy mit, abba nem szerettem volna egyelőre belegondolni, épp eléggé pánikoltam már anélkül is, hogy Chaz életéért kelljen aggódnom.

Reccs. Hallatszódott egy kisebb ág törése, valahonnan a bal oldalam felől, amit aztán levélzizegés hangja követett. Elérkezettnek láttam az időt arra, hogy feltűnésmentesen meginduljak az ellenkező irányba. Szinte csigalassúsággal rakosgattam egymás mellé lábaim, nehogy ugyanazt a hibát kövessem el, mint Simon Glasgow, és felhívjam magamra a figyelmet.

Mikor a bokros-fás rész széléhez értem, gyorsan körbetekintettem az udvaron, és mikor semmiféle mozgást nem láttam, elhatároztam, hogy egy olimpiai bajnokokat is megszégyenítő sprinttel bevágtatok a házba. Mielőtt Simon Glasgow rájönne a kis cselemre, gondosan kulcsra zárom az ajtót, és pár bútort is odadobálok, hogy megnehezítsem a bejutását. Utána felrohanok Chaz szobájába, megbizonyosodok róla, minden rendben vele, és együtt felhívjuk a rendőrséget, aztán gyorsan elmenekülünk a helyszínről, és visszatérünk, mikor már minden bűnözőmentes lesz.

A terv első része tökéletesen haladt, amíg pár lépésre a házhoz vezető ajtó előtt elém nem ugrott Simon Glasgow. Nem volt időm arra, hogy gyorsan megforduljak, vagy kikerüljem, így egyenesen belecsapódtam. Jó gonosztevőhöz illően ő karjait rögtön körbefonta rajtam, nehogy menekülhessek. Hiába rugdalóztam, és kapálóztam, nem engedett a szorításán. Akármennyie is féltem, be kellett ismernem, elég jó erőben van ahhoz képest, mennyire vékony.

- Sikítani fogok! – kiáltottam el magam.

- Csak hajrá!

Egy pillanatig meginogtam. Azt hittem, ettől majd megijed, és gyorsan beráncigál a házba, nehogy felverjem a környéket, és ezzel felhívjam rá a figyelmet, de a jelek szerint egyáltalán nem félt. Sőt, egyenesen úgy tűnt, mintha remekül szórakozott volna.

Összeszedtem minden erőm, és pontosan úgy, ahogy a horrorfilmekből tanultam, sikítottam egy óriásit. Még a saját fülem is csengeni kezdett, olyan tökéletesen hangosra sikerült a művelet, de a jelek szerint mind Simon, mind a környékbeli lakosok immunisak voltak már-már földöntúli sikolyomra. Egyik háznál sem kapcsolódtak fel a villanyok, egyik ablakon sem dugták ki mérges fejüket az aludni vágyó emberek, egy kutya sem kezdett dühösen ugatni.

- Mint már említettem, nem fog hallani senki! – mosolygott rám gúnyosan Simon Glasgow.

- Chaz! – ordítottam el magam, nem is törődve azzal, amit fogvatartóm mondott. – Chaz! Segítség!

Közben továbbra sem adtam fel a rugdosást, és egy pillanatig úgy tűnt, sikeresen ki is szabadulok, de amit pillanatnyi sikernek véltem, kiderült, csupán arra volt jó, hogy még inkább felidegesítsem Simon Glasgowt, aki erősen megragadta egyik karom, és egyenesen a házunk falának szorított vele. Egyik kezét számra tapasztotta, másikat pedig torkomhoz nyomta, ezzel jelezve, hogy simán megfojt, vagy eltöri a nyakam, ha moccanni merészelek.

- Mmpphhhmm – próbáltam rákiabálni, és mikor láttam, egyáltalán nem érdekli mondanivalóm, hiszen továbbra is szorosan befogta a szám, egy hirtelen ötlettől vezérelve, megnyaltam tenyerét. Szupergonosz ide, vagy oda, azért vannak dolgok, amikre Simon Glasgow sincs felkészülve. Rögtön elkapta számtól kezét, és farmerjába törölte.

- Mi történt a bátyámmal? – kérdeztem dühösen. – Meghalt?

- Nem – felelte Simon Glasgow. Nem fogta be a szám, ebből arra következtettem, hogy egy kis beszélgetés azért még belefér az esti műsorba, mielőtt rátérne a halálos részekre. – És mielőtt megkérdeznéd, nem a környékbeliek sem haltak meg. Csupán mélyen alszanak.

- Okos húzás – bólintottam.

- Köszönöm – válaszolta Simon Glasgow. Lehet csak a sötétség tette, de mintha egy halvány mosoly jelent volna meg az arcán. Ettől némileg emberibb lett arca is, bár szemei továbbra is hatalmas fekete lyukakra hasonlítottak, készen arra, hogy magukba szippantsák az ártatlan áldozatokat.

Nem vagyok buta. Tudtam, ha Simon Glasgow lelkére akarok hatni, és reméltem, hogy egyáltalán neki olyanja, mármint lelke, ezt a pillanatot kell kihasználnom, többet talán nem lesz rá alkalmam soha. Főleg, ha az a soha a következő nagyjából húsz percet jelenti, amíg kigondolja, hogyan tudna megölni a legfeltűnésmentesebben.

- Nézze, uram – az udvariasságra mindig ügyelni kell -, én nagyon sajnálom, ha esetleg különféle károkat okoztunk magának és az… izé… szervezetének, és azt is sajnálom, hogy véletlenül megöltük az egyik emberüket. Meg hogy átadtunk a rendőröknek egy másikat. Ígérem, a bátyám nevében is, ha most elenged, elfelejtjük magukat, és soha többet nem fognak hallani rólunk.

Simon Glasgow mosolya egy pillanat alatt eltűnt, helyette inkább csodálkozó kifejezés jelent meg az arcán. Biztos vagyok benne, hogy soha nem hallott még ilyen szépen megfogalmazott bocsánatkérő szöveget, mióta rosszfiúnak állt.

- Honnan tudom, hogy az igazat mondod? – kérdezte aztán.

- Nézze, végzős leszek a középiskolában, az apánk ránk hagyott pénze meg lassan elfogy, vagyis a bátyámnak mihamarabb ki kell találnia egy ütős videójáték-tervet, amit aztán eladhat. Egyikünknek sem lesz ideje maguk után szaglászni – nevettem fel idegesen. Azt ismét nem osztottam meg vele, hogy ettől függetlenül, azt hiszem, a CIA továbbra is a nyakukban van. Amiről egyelőre nem tud, az csak akkor fog majd fájni neki, mikor egy szigorúan őrzött cellában ücsörög majd, egy jól eldugott föld alatti létesítményben, valamelyik sivatag kellős közepén.

- Ez igazán megható beszéd volt, kölyök, de sajnos azt kell mondjam, Alexander Diodorus nem fogad el fél munkát senkitől. Még tőlem sem.

- Alexander… ki? – kérdeztem vissza azonnal. Hirtelen nem érdekelt semmi. Sem a bocsánatkérés, sem pedig az, hogy perceken belül akár ismét találkozhatok anyuval, bár nem éppen úgy, ahogy azt szerettem volna. Mindössze egy gondolat lüktetett a fejemben: megvan a név! A szervezet fejének neve, végre, a birtokomba került, anélkül, hogy bárkit meg kellett volna kínozni, vagy hasonlók! A saját jobbkeze árulta el! Ha éppen nem forgott volna veszélyben az életem, biztosra vettem volna, hogy rám mosolygott a szerencse.

Kit érdekel a normális élet, mikor végre megkapjuk az esélyt arra, hogy valami igazán jót cselekedjünk? Alexander Diodorus, vigyázz, mert mostantól semmi nem állíthat meg abban, hogy elkapjalak!

- Ó, hogy az a… - Simon Glasgow egy pillanatra úgy tűnt, mintha halálra rémült volna. Nem csodálom, egészen biztos nem fog jutalomfalatkát kapni, mikor kiderül, mekkora hibát vétett.

Diadalmas mosolyt vetettem rá, és már készültem volna hozzátenni egy cseppet sem profihoz méltó „nyenyenye, mi nyerünk a végén” megjegyzést, mikor valahol a tarkóm tájékán megéreztem Simon Glasgow kezét, amivel pár perce még a számat tapasztotta be. Mire rájöhettem volna, pontosan mire is készül, hüvelykujját erősen egy érzékeny kis pontra szorította, engem pedig magával rántott a sötétség, ami pontosan olyan volt, akár csak Simon Glasgow szeme…

Eleinte azt hittem, csupán álmodok. Bár nem tudom, hogy került volna egy óriás pizzákkal teli álomba, 


24. Someday, get up on my way, I think I’ll be okay for a while


TAGGED AS: chapter

- Rájátszik. Tutira csak rájátszik – csóválta meg fejét Cherry. – Az ember lánya nem akad ki ennyire azután, ha egy fiú elküldi a fenébe. Kivéve azokban az esetekben, ha az ember lányát Bella Swannak hívják, és az a bizonyos fiú pedig Edward Cullen.

- Szerintem tényleg sokkot kapott – lengette meg arcom előtt egyik kezét Chaz. – Meg sem mozdult tegnap éjszaka óta.

- Figyu, Chaz, régebb óta ismerem a húgod mint te, vagyis pontosan tudom, hogy ezzel a műbalhéval csak a takarítás alól szerette volna kivonni magát. Jó kis trükk, kisanyám, de a fürdő kipucolását szándékosan meghagytuk neked!

Pislogtam egyet. Tulajdonképpen mérhetetlen dühömet szerettem volna kifejezni, de mivel túlságosan zsibbadt és erőtlen voltam ahhoz, hogy kinyújtsam karom és neki álljak megfojtani legjobb barátnőm, kénytelen voltam azokkal a testrészeimmel kommunikálni, melyek megmozdítása a legkisebb energiát vette igénybe. Igen, ezek lettek volna a szemhéjaim.

Talán igazuk volt abban, hogy a helyzetet kissé túldramatizálom. Miután Aiden otthagyott Chaz szobájában, én meg rájöttem, mennyire csúfosan megbuktam, akár mint lány, akár mint kém, egyszerűen hanyatt feküdtem bátyám ágyában, a mennyezetre bámulva és pontosan abban a pozícióban maradtam egészen addig, amíg Chaz, a vendégsereg hazaküldése után,  a kinti fényekből ítélve, valamikor hajnali öt óra tájékán be nem vánszorgott a szobájába, gondolom, készen arra, hogy napokig alszik. Aztán az ágyában ott talált engem, teljesen mozdulatlanul, és csak pár percre mozdult el mellőlem a délelőtti órákban, hogy behívja Cherry-t is, hátha tud segíteni nekem.

 Pedig Chaz tudhatta volna, hogy Cherry nem tud segíteni, mivel tőszavakban azért elújságoltam neki, miért is szerettem volna örökre az ágyában feküdni mozdulatlanul, aztán békésen meghalni. Illetve, néha talán kicsoszogni a konyhába egy eperturmixért. Meg a nappaliba, hogy az óriási tévé képernyőjén megnézzem kedvenc sorozataim éppen aktuális epiződjait. De ezeket leszámítva feküdni. Semmibe meredni. Nem gondolkozni.

- Pár órán belül indul a gépem – jegyeze meg aztán Cherry. – Igazán nem szép dolog tőled, hogy ilyenkor is egy fiúval vagy képes foglalkozni.

Ha éppen lett volna kedvem beszélni, biztos tájékoztatom arról legjobb barátnőm, hogy ültem már az iskolai nővér szobája előtt egyedül, egy húsz centis fából készült pálcával a karomban (félresikerült barkácsóra, ne kérdezzétek), mert őt az éppen aktuális lovagja elhívta ebédelni a sulival szomszédos kínai büfébe.

Mégsem tettem, mivel még túlságosan tisztán élt bennem az előző éjszaka emléke,  meg az, hogy mit éreztem, miután azt hittem, Cherry-t örökre elveszítettem. Egy kis részem, ugyan tudta, Cherry számára az lenne a legbiztonságosabb, ha valami olyan sértő dolgot vágnék a fejéhez, amitől egy életre megutál, és nem csak tőlem, de a kissé bonyolult életemtől is távol marad, mégsem tudtam rávenni magam arra, hogy ilyesmit tegyek. Önző dolog volt részemről tudom, hiszen a rosszfiúk már régen kiderítették, milyen lehet a kapcsolatom vele, és nem kizárt az esélye annak, hogy mire leszáll Palo Alto-i reptéren, már maszkos nindzsák hada várja, hogy elrabolhassa, meg hasonlók. Arra, hogy az „meg hasonlók” mi mást jelenthetett még, én sem szerettem volna gondolni.

- Sajnálom – motyogtam, és még egy halvány mosolyt is vetettem Cherry-re.

- Bocsánatkérés elfogadva, de a vécépucolást akkor sem úszod meg, kislány! – paskolta meg a fejem legjobb barátnőm, aztán fontos összecsomagolnivalókra hivatkozva, kitipegett Chez szobájából.

- Mihez kezdünk most? – kérdezte Chaz, mikor már ketten maradtunk. A kérdést feltette már párszor, még azelőtt, hogy Cherry-t behívta volna hozzám, de akkor csupán különféle morgó hangokkal voltam hajlandó válaszolni neki. Nyilván azt gondolta, hogy miután egy olyan nehéz szót is ki tudtam ejteni a számon, mint a „sajnálom”, majd őt is megtisztelem azzal, hogy értelmesen szólok hozzá.

- Nem érdekel – suttogtam alig hallhatóan, majd fejemre húztam Chaz takaróját. Szinte azonnal túlságosan melegem lett odabent, és levegőt is alig kaptam, de ha rögtön kimásztam volna onnan, azt azt jelentette volna, gyenge vagyok. Mikor egyszer kém leszek, sokkal melegebb és fojtogatóbb helyeken kell majd eltöltenem, sokkal több időt. Nem árt, ha gyakorolok kicsit.

- Ki kéne derítenünk, ki mentette meg Cherry-t – folytatta Chaz, láthatóan nem törődve azzal, hogy meg kell elégednie saját magával, mint beszélgetőpartnerrel. – Ha nem Aiden az, akit apu megbízott azzal, hogy vigyázzon ránk, valaki olyannak kell lennie, aki tényleg nagyon jó titkos ügynök. Valaki, akit talán még nem is láttunk, annyira háttérben lapul. Vagy láttunk, de nem is gondolnánk, hogy köze lehet apához, meg a CIA-hoz, meg ehhez az egész őrültséghez. A tejesember, vagy a postás, esetleg a féllábú hajléktalan az Ocean Park sugárúton!

Itt elégeltem meg a túlzott hőséget, és dugtam ki a fejem Chaz takarója alól.

- Nem teljesen mindegy? A fickó a jelek szerint jól végzi a dolgát. Itt az ideje annak, hogy félreálljunk, őt meg hagyjuk, hadd tegye rendbe ezt az óriási kalajmakát, amit okoztunk, mielőtt annyira elrontanánk a helyzetet, hogy maga James Bond sem tudná megoldani.

Megszakadt a szívem, hogy ezt kellett mondanom, de be kellett látnom: mindenkinek így lesz a legjobb. A különféle jelek ellenére, úgy tűnt, Chazt és engem nem titkos ügynöknek szánt a sors. A sorssal meg ostobaság lenne vitatkozni. A nyár hátralévő részét tölthetjük úgy, mint minden normális testvérpár, akik egymásra találnak azután, hogy egész életükben nem látták egymást. Közös mozizással, fagyizással, esténként filmnézéssel a nappaliban, esetleg a csillagokat figyelve a kertben. Apu dolgozószobáját pedig, az összes titkos fegyverrel, aktával, és szuperszámítógéppel örökre el kell felejteni. Ahogy azt is, mi volt szüleink igazi foglalkozása. Anyu továbbra is Barbara Vogel marad, a tévériporter, apu pedig Eric Vogel, akinek ugyan fogalmam sincs, mi volt az álcája, de csupán egy romantikus nyaralásra szerette volna elhívni élete nagy szerelmét. A romantikus nyaralás kissé balul sült el, így találkoztam én Chazzel. A házunkban senki nem halt meg, egy bűnözőt sem adtunk át a rendőrségnek, és nincsenek a nyomunkban titokzatos skót rosszfiúk sem. Egy átlagos tinédzser vagyok, az átlagosnál talán kicsivel magasabbra nőtt bátyámmal, és mikor valaki majd a CIA-t emlegeti nekünk, még csak halvány mosolyra sem fog húzodni a szánk, hiszen nekünk soha, semmi közünk nem volt a szervezethez.

- Azért egy küldetésünk még maradt – mosolygott rám halványan Chaz, a szívem pedig szapora lüktetésbe kezdett a „küldetés” szó hallatán. Idővel egészen biztos ez az izgatottság is elmúlik majd.

- Mi lenne az?

- Ki kell vinnünk Cherry-t a reptérre.

 

- Ígérd meg, hogy semmit nem szólsz a szüleidnek arról, mi történt a bulin! – mondtam komolyan Cherry-nek, miközben a csomagjait a bátyám autójának hátsó ülésére dobáltuk. Igaz, annak ellenére, hogy sportautó volt, bőven akadt volna hely a csomagtartóban is, de mindhárman megegyeztünk abban, sokkal kényelmesebb és menőbb megoldás ez.

- Ugyan, nem vagyok hülye! Tudom, hogy kiakadnának, ha megtudnák, hány fiúnak adtam meg a számom! – horkantott Cherry, és fejébe húzta napszemüvegét.

- Nem erre gondoltam – vetettem rá egy szemrehányó pillantást.

- Tudom, tudom, és nyugodj meg, egy árva szót sem szólok arról, miféle vadállatokkal barátkozol, te meg a bátyád. Bár jobban tennétek, ha más társaság után néznétek. A végén még ti ketten is egy börtönben köttök ki – nevette el magát Cherry és gyorsan megölelt. Illetve, ő gyors ölelésnek szánta, én azonban még jópár percig szorítottam erősen magamhoz. Bárcsak ne kellett volna nagyon-nagyon hosszú időre búcsút vennem tőle. Bárcsak ki tudtam volna találni bármit, amivel megvédhettem volna, azon kívül, hogy minél távolabb tartom magamtól.

- Úgy viselkedsz, mintha soha többet nem találkoznánk – nevetett vidáman Cherry, mikor finom erőszakkal eltolt magától. – Igazán átugorhatnál hozzánk Hálaadáskor. Akár hozhatod a bátyád is. Egyikőtök sem az a tipus, aki meg tud sütni egy egész pulykát, anyu meg úgyis vendégül látja a fél rokonságot, két plusz fő már igazán nem számít.

- Ott leszünk – bólintottam.

- Nagyon helyes – válaszolta Cherry, majd nyomott még egy utolsó csókot az arcomra, és magassarkújában kissé ingadozva odafutott Chaz autójához.

Megegyeztünk már korábban, hogy én nem megyek ki velük a reptérre. A hivatalos indok az volt, hogy onnan sokkal nehezebb lenne a búcsú, és a végén Cherry emiatt még lekésné a gépét, és különben is, rám még vár egy különösen koszos vécé kitakarítása. Ez volt a valós indok lényege is, bár a reptéri búcsú valószínűleg annyira nehéz lett volna számomra, hogy nem bírom ki ép ésszel.

- Jarednek természetesen átadom, hogy csókolod! – rikkantott oda hozzám Cherry az autóból, miután Chaz beindította a motort.

Sajnos, Aiden pontosan ezt a pillanatot választotta arra, hogy kilépjen a házuk ajtaján.Csodás, csak erre volt szükségem. Nem csak elmebetegnek, de egy kis ribancnak is gondol majd, aki egyszerre több sráccal is játszadozik.

 Megvárta, amíg a bátyám autója befordul a sarkon, és csak azután vetett rám egy igencsak sötét pillantást.

- Ha azt mondanám, meg tudok magyarázni mindent, érdekelne?  - kérdeztem tőle, gondosan elkerülve azt, hogy a szemeibe nézzek. Szinte biztos voltam benne, hogy csak színtiszta gyűlöletet látnék bennük. Az éjszaka történtek, meg Cherry távozása után, pedig köszönöm, de még egy tőrdöfés igazán nem hiányzott a szívembe.

- Nem tudom – válaszolta Aiden, majd gyorsan beugrott az autójába. Csak harmadik próbálkozásra sikerült elindítania a motort, de utána, ugyanabban a kanyarban, ahol Chaz és Cherry is, eltűnt a szemeim elől.

- Ennél lehetne még rosszabb a helyzet, nyugalom – jegyeztem meg félhangosan magamnak, behunytam szemeim, hogy visszaszorítsak pár könnycseppet, majd lassan elkezdtem a ház felé vánszorogni. A bűnözőket, titkos ügynököket, és igen, a romantikus kapcsolatokat magam mögött hagyva, úgy éreztem, elérkezett az idő arra, hogy belevessem magam az ágyamba, majd magamhoz ölelve hűséges plüssmacskám, napokig aludjak.

Arra azonban nem gondoltam, hogy ezt a tervem már rögtön aznap meghiúsítja egy hang, amelyhez ugyan, addigi életem során még nem volt szerencsém, de kétségkívül hasonlított ahhoz, mint mikor a filmekben valaki erőszakos módon, például egy jól irányzott karaterúgással, próbál kinyitni egy ajtót…